rattlead.hu
A kereskedelmi televíziózás áldásos tevékenységének hála – nem gondoltam, hogy valaha ebben a formában le fogom írni ezt a félmondatot – , az ezredforduló környékén, talán épp a vonatkozó EP megjelenésének évében, 1998-ban futottam bele a Blind Myself: Horrified By The Sun című kisfilmjébe. Arra már nem emlékszem, hogy az érintett csatorna milyen név alatt futott, az azonban bizonyos, hogy az egyes műsoraik közti bőséges holtidőt zenei videókkal töltötték ki. Ezek között rendszeresen szerepeltek metal muzsikák, sőt az illetékesek alkalmanként a korabeli hazai underground csapatok klipjeit is beválogatták. A lényeg mindössze annyi, hogy az előttem névtelenül maradt műsorszerkesztőnek hála, ha nem is a demós korszaktól, de nagyjából a kezdetektől követhettem a Tóth Gergő által vezetett zenekar sztoriját.
Bő negyedszázad történéseit itt és most nem tudom összefoglalni, de a tagcserékkel alaposan megterhelt életpálya mérföldkövei, tehát az egyes lemezek maguk is jó nagy utat jártak be. Volt többek között amerikai tanulmányút, magyarra váltás, szünet, (átmeneti) feloszlás, EP-sorozat, majd tavaly egy ismételt visszatérés. Ha ezek között mindenáron összefüggést keresünk, a lényeg mindössze annyi, hogy Gergő, általa pedig maga a zenekar is mindig a saját feje után ment. Az életpálya következő állomása a tavalyi Az idő dönti el című lemez, mely eredendően digitális megjelenés, de a srácok limitált példányszámban, a tagok által dedikálva, CD formátumban is kihozták az anyagot. Ha valamire lehet számítani egy-egy Blind Myself lemez kapcsán, az az, hogy semmiképp sem azt fogjuk kapni tőle, amit várunk. A hosszú szünet – egy szűk évtized telt el a Négyszögöl óta – miatt még kevésbé volt érdemes előzetes kalkulációkat végezni, bár aki vevő az előzetes single-ökre, a megjelenés időpontjára elég jól képbe kerülhetett abban a tekintetben, hogy mégis mire számíthat Gergőéktől. Én viszont begyepesedett, lemezpárti hallgatóként tudatosan kerültem az előzeteseket, és egyben ültem neki a visszatérő/elköszönő friss BM korongnak. A zenekar neve garancia a minőségi megszólalásra, ezt sokan már a bevezetőben emlegetett EP óta tudják. A Budapest, 7 fok, eső óta pedig az is köztudomású, hogy a frontember és segítői olyan szabadsággal használják a magyar nyelvtan szabályait, mint a kollégák közül Veres Gábor, Kátai Tamás vagy Vörös András teszik azt. A dalcímek között, illetve az egyes szövegekben most is akadnak kiforgatott vagy épp szó szerint értendő szállóigék, közhelyek (Az idő dönti el, Szavak a pusztában, Apró-cseprő poklocskák, stb.). Zeneileg pedig afféle összefoglaló-jelleget érzek a dologban, vagyis a Product… kivételével a zenekar valamennyi korszaka megidézésére kerül a dalokban. A címadó másfél perces disszonanciája a The Dillinger Escape Plan dolgait juttatta eszembe. A hangszál gyilkos Szavak a pusztában hasonló szellemben folytatja, a vokálok azonban úgy csavarodnak, hogy végül csak sikerül a fülbe ülniük. A Valláskárosultak-ban az a Wolfie vendégeskedik, aki már a legutóbbi lemezen is feltűnt – alapvetően rap metalról van szó, melynek semmi köze az irányzat ’90-es évekbeli hőskorához, minden ízében huszonegyedik századi darabbal állunk szemben. A Kiskapukon át a Mennybe meg egy slágeres téma, természetesen Blind-léptékben mérve. A Szent gyűlölet riffjeiben valahol ott van a ’90-es évek közepének groove metalja is, a rájuk pakolt énektémák pedig oda-vissza bejárják az extrém metal vokalizálás teljes skáláját. Annak, aki képben van Gergő aktuális tevékenységeit illetően, nem fog különösebb meglepetést okozni Dzsúdló vendégeskedése a Nagy kétségben. Aki meg nincs képben, első lépésben nézzen utána a Supermanagement-nek!
A Pálinkás Tamással megerősített Pusztul a világ!/Mit vegyek ma fel? zenei és vokális kettősségét jól jellemzi maga cím, a Senki-Gyónás-Kívülállók daltrió pedig a konvencionálisabb témák amúgy szűkös halmazát gyarapítja. Punk rockos tempók, grunge-os vokálok, egy kis alternatív metal, némi post hardcore-os agresszió persze ezekben is akad. A Gyónás meg úgy startol, ahogy egy Slipknot darabnak kellene indítania. Az Apró-cseprő poklocskák egy alig három perces tükör a hétköznapok apró-cseprő személyes poklocskáinak. A Painkiller képében korábban is akadt egy meglepő feldolgozásuk, az Omega Lénája sem egy nyilvánvaló választás. Egy olyan közismert szerzeményről van szó, amit egy az egyben értelmetlen lett volna eljátszani, alakítani viszont lehet rajta. Sikerült is. A záró Akárki fia és a barátságos lemezhossz pedig arra ösztönzik az embert, hogy alkalmanként többször is lepörgesse a korongot.
Számomra a favorit Blind lemez a Worst-Case Scenario marad, de a tavalyi eresztés is benne van a személyes top háromban. Ez a fajta muzsika meg, magyar nyelven elővezetve manapság már sajnos az unikum kategória.
