Fémforgács
Egy, az arab mitológiából ismeretes gonosz démon, dzsinn az úgynevezett Gúl (Ghoul), de használatos a kifejezés az angolszász területen a kifejezetten temetőkben megbúvó, ártó szellemekre is. A mozinak köszönhetően szerepköre tovább bővült, hiszen a korai vámpíros filmekben szintén találkozhatunk alakjával: ők a vérszívók szolgái, akik rendelkeznek bizonyos természetfeletti képességekkel, de mégsem váltak igazi vámpírrá. Akárhonnan nézzük, alattomos, rosszindulatú entitások, specialitásuk pedig az áldozataik ravasz módon történő csapdába ejtése. Mozivásznon már a 30-as években szerepeltek, de a 60-as évek Hammer reneszánszában gyakran előfordultak. Kevésbé ismeretes lények, különösebb zsáner sem épült rájuk, de arra kiválóak, hogy zenekart nevezzünk el róluk. Így tett egy, zenekari viszonylatban fiatalnak nevezhető spanyol horda is, akik az éjszaka gyermekeinek és a régi vágású horroroknak tisztelegve kezdtek el alkotni. Az öttagú The Ghoul nem sokáig szórakozott azzal, hogy bemutatkozzon a világnak, mivel egy demo és egy single után tavaly év végén már közzé is tették Tales From The Grave című bemutatkozó nagylemezüket. Eléggé késve érkezett meg hozzám a kiadvány és meglepően csendesen osont be a kertek alatt annak ellenére, hogy egy igazán fantasztikus anyagról beszélhetünk!
A klasszikus horror klisékben fürödve ugyanis nem kevésbé klasszikus tradicionális doom metalt raktak össze a spanyolok a Pentagram, Saint Vitus, Count Raven, Black Sabbath, The Obsessed útvonalon haladva. A teljesen átlagos logó, minimál borító alatt 56 percnyi, gyakorlatilag minden ízében kidolgozott, szórakoztató stílusgyakorlatot találunk. Már az első, The Howling című, 7 perces doom csemege felénél veszettül kalandozni kezdtem az interneten, hogy kik ezek az arcok és honnan érkeztek egyáltalán? Első körben a gitáros párost kell kiemelnem, mivel Fran (GrimCurse, Lurking Evil, Vaultrust, Vomitando Bilis, Skull Bastards) és a bolgár származású Ivo (Skull Bastards) hatalmas munkát végeznek. Súlyos, közvetlenül az ősi Sabbath riffekből táplálkozó játékukra nem lehet nem bólogatni, de a jól időzített szólókkal is egészen jól boldogulnak. Akadnak persze áthallások néhány témánál, de ezek ritkák és olyan módon szólalnak meg, hogy rohadtul nem fognak érdekelni egyetlen doom metal rajongót sem. Ivo a kezdetekben még az énekkel is kísérletezett, viszont ebből csak gyenge hangminőségű felvételek maradtak meg (ezek alapján korrekt énekes egyébként). Mindez azonban nem számít, mert a lemezen hallható Noe minden igényt kiszolgál, amire szükség van ezen a területen. Vokálja tiszta és epikus, de nem annyira, hogy ebbe a skatulyába zárjuk, itt-ott közvetlen és nyers, ahogy a példaképként felsorolt zenekarok esetében is megszokhattuk. Ezen felül van egy komoly különlegessége is, legalábbis számomra: az első női énekes, akire azonnal rábólintok tradicionális doom területen! Nincs egy másodpercnyi boszorkányos erőlködés, csupán a teljesen őszinte, remek énekhang. Hasonlót talán csak a hazai Devil Seed kapcsán mondhatok el, ahol Stragessa énekel nagyot, de ő más hangfekvésben tud meggyőző lenni.
A basszusgitárért felelős Pizzaro szépen leköveti a témákat, néha megenged magának egy kis kalandozást, az ő játékába azért még el tudtam volna képzelni némi izgalmat, viszont a dobok mögött ülő Javi megadja a módját a lassú, de hatásos ütéseknek, legyen szó cammogásról, vagy menetelős heavy metalról. A kapcsolódó zenekarok révén érzékelhető, hogy nem kezdőkkel van dolgunk, bár jellemzően 35 év körüli zenészekről beszélhetünk. Az azonban meglepőbb, hogy korábban csak black, death, thrash metal projektekben szerepeltek. A The Ghoul sem jött volna létre nagy eséllyel, ha nincsenek kijárási tilalmak, járványügyi korlátozások. Hálát nem mondhatunk egy világjárványnak, sőt, ha ezen múlna lemondanék még erről a csapatról is, de azt a naponta felbukkanó promók kapcsán jó látni, hogy az emberi kreativitás, alkotási vágy semmilyen körülmények között nem korlátozható.
A Tales From The Grave tehát zsánerlemez, kifejezetten a műfaj szerelmeseinek, úgyhogy a rövid, mennydörgős, harangozós, sírásós Intro után 7-9 perces himnuszokkal találkozhatunk. Edzett füleknek manna, másoknak lehet, hogy unalmasnak fog tűnni. A csapat minden esetre azt hozza ki a kereteiből, amit csak ki lehet. A már említett The Howling rögtön egy valódi sláger a maga közegében és talán nem kell ecsetelnem, hogy Joe Dante 1981-es kult horrorfilmjét veszi alapul. Telihold, átalakulás, vérszomj és kétségbeesetten ziháló áldozatok…
Az Ordo Dracul Bram Stoker szörnyetegét hozza el nekünk egy büszke meneteléssel, hiszen a valódi vérszívó nemességével csak a kegyetlensége vehette fel a versenyt. Egyik dal sem könnyű, de az igazi mamutok még csak most érkeznek majd sorban: a Doom Awakens Evil a gótikus horrornak állít emléket, ahogy lassan építi fel vérrel és verejtékkel az ismeretlen gonoszságnak búvóhelyet biztosító, vízköpőkkel tarkított katedrálist, a Mircalla pedig természetesen a vámpírizmus még korábbi megjelenését mutatja be nekünk (a Carmilla című kisregényből még Stoker is felhasznált pár elemet, persze maga a vámpírízműs sokféle formában ugyan, de ősi mitológiákig visszavezethető). Zenei szempontból talán a legszórakoztatóbb dal a Premature Burial, ami nem azt jelenti, hogy ne lenne kő kemény kalapács, pusztán dallamosabb, változatosabb a többinél annak ellenére, hogy az élve temetés borzalmaival szembesít minket. A “mindössze” 6 perces, heavy metalos vizekre evező, öndefiniáló The Ghoul az okkult hangulatot erősíti és éjféli sétára invitál minket a temetőben. A záró Vultures Over My Head feladja az utolsó kenetet és a kiadvány következő csúcspontjaként készít fel minket a folytatásra.
Igen, ebből remélem lesz még folytatás. Lehet még fejlődni, masszívabb íveket építeni a dalokba, esetleg pár fogósabb dallamot összerántani, de ez a korong a legerősebb bemutatkozás már hosszú ideje, amit hallottam a műfajban. Jellemzően persze akkor találtam rá, amikor már összedobtuk a 2023-as toplistánkat…
