Fémforgács
Nemrég érkezett a Blues For Neighbors lemeze és azt hiszem, hogy ez megint egy olyan anyag, amivel érdemes alaposabban is megismerkedni. Alapvetően ez egy Vadnyugatot idéző country cucc, de szerintem van ebben más is. De erről később. A lengyel BFN duóról nem találtam túl sok infót. Magukról ezt írják a Bandcamp oldalukon:
“Két lengyel srác, akik örökké együtt zenélnek. Sok zenekarban játszottak és még több zenei műfajban, most egy konyhában ülnek, cigarettáznak és régi szellemeket imádnak átkozott folk blues hangokkal.
Szeretik a természetet, a szabadságot, a káoszt és a porszagú régi könyveket, és nem igazán szeretik az emberiséget.”
Amúgy ezzel szerintem tök jól le is írták azt a zenét, amit játszanak, bár természetesen nem ennyire egydimenziós az album. Hogy pontosítsuk, a lemez stílusát a már említett country mellett a blues, a dark folk és a death country is jócskán jelen van MG, azaz Marcin Galkowsky (ének, rezonátor gitár, mandolin, szájharmonika, cajon, billentyűsök) és PO, alias Pawel Oczkowski (akusztikus és elektromos gitárok, bandzsó és vokál) dalaiban. Én ritkán hallgatok efféle zenét, de amikor megérkezett a CD, annak a borítója alapján egyértelmű volt, hogy meg kell hallgatnom. Nem vitás, a Kamil “Lupus” Boettcher nevéhez fűződő artwork tökéletesen passzol a lemez hangulatához.
Mondjuk a nyitó Before The Rooster Crows At Dawn – amit amúgy a második kislemezként mutattak meg szeptemberben -, még nem mutatja meg azokat a mélységeket, amik egyébként ott kellenek és ott is vannak egy ilyen stílusú lemezen. Ez még egy amolyan felvezető, ami cselesen nem ránt be azonnal. A második Trackless Wilds viszont már nyomottabb hangulatú, amit azok a sokszor ismételt gitártémák “támogatnak”. A He’s Real meg simán mehetne valami amerikai film soundtrackjének, amikor a főhősök menekülés közben távol mindentől és mindenkitől megpihennek, majdnem elfelejtve, hogy üldözöttek.
Hasonló az indtrumentális Vestapol Blues is, ami nekem kicsit az Eddie Vedder-féle Into The Wild (Út a vadonba) filmzene-albumot juttatta eszembe. A God’s Will egyébként megmutatja, hogy vidámabb oldaluk is van, de ez csak felvillan, hiszen a folytatásban a Where Chilly Wind Blows megint inkább lehúz. Ennél mondjuk eszembe jutottak a dark folkban etalonnak számító David Eugene Edwards dolgai is. Az Our Lord, Our Savior-t meg a Johhny Cash hangulatú Tombstone-t is érdemes kiemelni. Előbbi nekem kicsit kocsma (bocs, saloon, hogy maradjunk a Vadnyugatnál) hangulatú ugyan, de talán pont ettől emlékezetes. Utóbbi pedig valóban jól hozza Cash mester dalainak hangulatát.
Lehetne elemezgetni a dalokat egyenként, de én inkább azt ajánlom hallgassátok meg egyben a bő háromnegyed órás lemezt. Zárásul azért megemlítem, hogy az utolsó előtti Walking To The Graveyard, ami a bendzsós kíséret mellett előadott elkínzott énekkel tényleg visszadja azt a fájdalmat, amit a a temető felé érezhetünk.
Igazi hangulatzene hallható az albumon, kidolgozottan, mégis úgy, hogy nem válik lélektelenné, sőt! Azon gondolkodom, hogy ezek a dalok bizonyára nagyon jól tudnának működni élőben is, mondjuk valami szabadtéri fesztivál utolsó fellépőiként a jócskán éjfél utáni idősávban, néhány máglya vagy tábortüzek kiegészítésével. De valószínűleg valami pici kis klubban is el tudnák varázsolni az embereket.
