Dionysos Rising
Kiadó:
Metal Blade
Honlap:
www.sorcererdoom.com
www.facebook.com/sorcererdoom
A demóik még jobbak voltak – a true fanok alapvető attitűdje azonban jelen esetünkben megbicsaklik. Nem, a demóik nem voltak jobbak – legalábbis a lemezeik hozták azt a színvonalat, amit annak idején elkezdett az epikus-doom metalban varázsolgató Sorcerer, sőt, megkockáztatom, a karcsúra vett – 49 perc – új album bőven megugorja a kezdetek nyomorúságos létét, mert Baltazár, izé, a Sorcerer inkább meghal, de nem alkuszik!
Mivel is tudnám a gyanakvó hívőket meggyőzni, esetleg felkelteni az érdeklődésüket egy kipolírozott, minden ízében tökéletes – no jó, a szövegek világképe nem lesz a hitben élők kedvence, de talán még a nem hitben élőké sem – poroszka-etapra, mert igen, a Reign of the Reaper nem tartalmaz semmi, a stílusra jellemző koszt, és lefitymálva az ótvar hangzást, csengő-bongó kivagyisággal emeli magasba többek között a power zászlaját. Igen. Egy doom csapat.
Most aztán jól megkevertem a sz..t, nemde? De tovább is van, mondjam még? Nem lehet ugyanis elmenni – mit elmenni, araszolni - az alattomban sutyorgó black hatások mellett, melyek úgy idomulnak a lassú és tempós(!) riffek valamint dallamok közé, - mit közé, alá -, hogy arra bármely pokolfajzat elégedetten csettintene. És akkor itt kérem meg Tartuffe barátomat, hogy tovább ne olvassa a kritikát, mert ez most nagyon nem neki fog szólni. Persze az az érdekes, hogy papíron nekem sem, aki úgy viszolyog az extrém stílusoktól, mint ördög a tömjénfüsttől (na, ez a hasonlat éppen ide illett), mégis úgy érzem, hogy igen, a Sorcerer képes még arra is, hogy megbékéljek azokkal a pillanatokkal, melyek fekete szurkossággal vonják be a kórusok által kitermelt bombasztot – és igen, itt találkozik a Therion mai világa a kezdeti évekkel – mert nem hiába Kristian Niemann az egyik gitáros, itt bizony vétek lenne elmenni a magukat büszkén hirdető hatások mellett.
S ha már epikus doomról beszélünk – bár a fentiek fényében (sötétjében) – annyi egyéb kavarog az együttes zenéjében, hogy abba maga a szegény ítész is beleszédül – akkor kiemelt figyelemmel kell vizsgálni az atmoszféra teremtés képeségét, ami leginkább egy, a gonoszkás kedvében lévő Tony Martin-érás Black Sabbathot idéz elő a pokol bugyraiból, karon fogva egy csipetnyi Kamelotot, Trouble-t, korai Manowart, és természetesen az ősatyát, a legjobb formáját hozó Candlemasst.
Már a felütés is igen erős, hiszen olyan power metal riffel nyit, amitől Eric Adams szeme is minden bizonnyal bepárásodna, hogy aztán a Therion keleties dallamcsavarásával kezdjen középtempós, bólogatós ütemezésbe, amire úgy úszik az elképesztő, Tony Martin fémjelezte refrén, mint cápa a vérző, vízbe esett menekülőre. Anders Engberg elképesztő teljesítményt nyújt – nem hiába érkezett más, dallamosabb stílusok peremvidékeiről – a poklot és mennyet is megidéző hangjával úgy tud idomulni a Black Sabbath vokális és refrén örökségéhez, ahogy arra csak a legnagyobbak képesek.
A folytatás aztán visszatáncol a tradicionálisabb doom vizekre, alap, mázsás riffek robbannak, amiknek zúgása alá a billentyű fütyül siratóéneket, és aztán felszínre kaparja magát az a stílust jellemző disszonáns hangsor is, ami a doomsterek fülében szebben szól, mint a legcsodálatosabb ABBA dallam. Természetesen Engberg nem engedi, hogy a gitárosok kivételes szólói mellett ne kapjon ismét főszerepet: a refrén akár a Section A egyik, meg nem írt szerzeményéből is származhatna.
Az album csúcspontja – legalábbi számomra – a legtempósabb „Thy Kingdom Come”, egy echte, himnikusra vett power lenyomat, aminek dallamaitól elszorul a heroikus benyomásokra vágyók torka, a doom birodalom hegyei megmozdulnak, folyói megáradnak, hogy így tisztelegjenek a földön túli teljesítmény előtt.
"Eternal Sleep" – jellemző cím, abszolút nem jellemző, akusztikus kezdéssel, és Engberg sejtelmes, panteisztikus dallamsoraival, amit aztán Kristian Niemann és Peter Hallgren gitárjátéka emel ki az átlagos „doom slágerek” egyébként is borzongató közösségéből.
A Therion aztán a medúza átkának képében érkezik ismét, mondanom sem kell, milyen refrénnel – az a fenséges, és tulajdonképpen a doom alapvető atmoszféráját a maga képére formáló dallamvezetés, amit a hangszeresek tágítanak univerzum méretűre, igazi unikummal kecsegtetnek, persze, ha a true doom fannak ennyi már nem túl sok a jóból.
A lemez legortodoxabb szerzeménye a már a címében is tüskés „Unveiling Blasphemy”, ahol inkább a disszonancia őrült tombolása a jellemző, ráadásul a refrén is idomul az éltre hívott keserűséghez, de még ezzel együtt sem tud monotonná válni, hiszen Engberg a lelkét is kiénekli annak érdekében, hogy bebizonyítsa, a slágereken túl is van élet.
Búcsúzóul – ami a doom esetében meghatározó cselekvés – a „Break Of Dawn” mutatja meg, hogyan lehet a hagyomány tiszteletet a lírai pillanatokkal ötvözni, a mázsás riffek között felbukkanó akusztikus betétben a csapat esszenciálisan foglalja össze az album zenei lényegét, amit olyan gitárharmóniák tesznek teljessé, melyek a Black Sabbathnak is csak ritka pillanatokban sikerült megteremteniük: így válik a Sorcerer „modern dom”-ja a kezdetek kiteljesítésévé.
S ha mégis kellene mondanom valamit, amivel megnyugtathatom a gyanakvó doomster seregeket, akkor a letisztult, zengő hangzást említeném, ami alá egy kicsivel több mélyet raktam volna, legalább hat lábnyit.
Az persze biztos, hogy ebben a stílusban lehet nyomasztóbb, kriptaszagúbb, pókhálósabb dalokat összebúbánatkodni, de fenségesebbet és magával ragadóbbat aligha. A Sorcerer felült az epikus doom trónjára, még úgy is, hogy koronája a rozsda elmúlást jelentő jelképe helyett messze csillanó arannyal vág fénysugarat a sötétbe. Persze csak egy vékonyat, hogy legyen helye az elme által keltett szörnyeknek elbújniuk, ha felcsendül Engberg hangja és a tiszta dallamokat pengető, messze hallatszó gitár.
Garael
