rattlead.hu
Ez a három album egy hirtelen jött rablóportya zsákmánya. Belevetettem magam az egyik YouTube csatorna underground black metálra kihegyezett kínálatába, és random belehallgattam ebbe-abba, hátha találok köztük valami érdekeset, valami rejtett kincset. Csábító borítók és hangzatos lemezcímek káprázatában klikkelgettem egy csomó, mostanában megjelent lemezre (elképesztő, mennyi van belőlük!), és végül ennél a háromnál horgonyoztam le. Egyik sem kihagyhatatlan alapmű, de egy kivételével mindben találtam valamit, ami a vég nélkül érkező zenék nagy átlaga fölé helyezi őket – legalábbis abból a merítésből, amiből válogattam.
Nordicwinter: This Mournful Dawn (2023)
Nordicwinter. Kell még valamit mondanom? Aki erről a névről nem skandináv black metálra asszociál, az nem tudom hol élt az utóbbi évtizedekben? És ha már északi fém: kucorodjunk a kályha melege mellé, és gondoljunk a Bathory-ra, mint az epikus léptékben (is) gondolkodó BM egyik ősatyjára, aki olyan, mindenütt fellelhető nyomokat hagyott maga után, hogy nehéz nem Quorthon zsenialitásának a hatásait felfedezni bármiben, ami a jég, a halál és a sötétség elemeivel játszadozik. A Nordicwinter otthonosan mozog ebben a közegben – pontosabban: valahol az ős-Bathory-ból is táplálkozó Burzum és a korai Dark Throne ezerszer beszántott, mégis civilizálatlan territóriumán -, és magányos alakja illik is a tájba.
A zenekarnév ugyanis egyetlen személyt takar, aki amúgy nem is skandináv (nahát!), hanem kanadai, és Evillair-nak hívják. Ő írja a zenét, ő játszik minden hangszeren – nem csak ebben a projektjében, hanem egy csomó másikban is. A Nordicwintert 2006-ban indította útjára, de a 2007-es bemutatkozás, a Threnody után hibernálta az egészet. 2007 és 2020 között nem jelentetett meg semmit, de a döcögős kezdés után, az utóbbi öt évben sokat behozott a lemaradásból. 2020-ban mindjárt két albummal jelentkezett, egy évre rá megint kettővel, aztán tavaly is volt egy, most meg itt a legfrissebb, a This Mournful Dawn, gyönyörű borítóval és negyvenkét percnyi játékidővel.
Korábbi albumainak átlagához képest most hosszabb dalokban utazik Evillair. Három, egyenként tízperces szerzemény foglalja el a lemez első félóráját, nagyobb teret engedve a nyers epikusságnak, amibe a nyitó tétellel, az Enshrouded by Winter-el kóstolhatunk bele, és amit egyértelműen a lemez csúcspontjában, a fagyos lábakon az égbe menetelő Death’s Pale Touch-ban élhetünk át igazán. Ez a dal pont olyan, amilyennek lennie kell: erőteljes, felemelő, nem enged ki karmai közül. A többiben talán nincs ekkora átütő lendület, de egyiknek sem kell szégyenkeznie, mert mind az, aminek látszik: hegyeken-völgyeken átsüvöltő, hagyománytisztelő BM, aminek szellemisége évtizedes távlatokból megidézve is él. Az effélék hallatán az én térdem ugyan már nem rogyadozik, de előhoz egy rég átélt hangulatot, amit jól esik újra felidézni. Evillair zenéjében nem fordul ki sarkaiból a világ, csak működik benne minden, a maga megszokott rendjén. Az „elkötelezetteknek bejöhet, a többieket meg amúgy is hidegen hagyja” kategória.
Loth: 616 (2023)
A Loth zenekari fotója is elférne egy igazolványképen, bár valójában ketten vannak. Minden hangszert Loth kezel, az énekért viszont F.S. felel – és nagyjából ennyit lehet tudni róluk, meg azt, hogy franciák, 2015-től működnek, és a harmadik albumuknál tartanak. Ha postára kéne adnom zenéjüket, azt írnám a csomagra: atmoszférikus black metál – bár ezt a kategóriát nem saját kútfőmből aggatom rájuk, és nem is értek száz százalékig egyet vele, de kezdésnek megteszi.
Paradox módon a Loth akkor a legjobb, amikor nem a sebességgel definiált black metált csapatja, hanem kilép a műfaj szűken vett keretei közül, és elkezd „okoskodni” ütemekkel és letisztultabb témákkal, és megpróbál önálló entitásként „Loth” lenni a BM-en belül. Ebbéli igyekezetében figyelemre méltó perceket tölt meg jóféle „belassulásokkal”. Ezek minden szerzeményben ott vannak szétszórva, az olykor nem éppen rövid dalok elején-közepén-végén, ám hajlamosak elveszni a játékidő jelentős részét kitevő padlógázas rohanásban – amik viszont már jóval visszafogottabb kreativitással vannak megkomponálva, és hamar monoton, eseményekkel alig kitöltött darálássá laposodnak. Erre kiváló példa a ‘La vie avant la mort’, ami izgalmasan indul (fel is kapom rá a fejem, és mosolygok), de második felére véget érni nem akaró bozótharccá válik – ami önmagában véve nem lenne gond (mégis csak Burzum alapú közegben vagyunk), csak engem zavar a kettő közötti éles kontraszt. Minden dallal kapcsolatban (öt van belőlük) hasonló, ambivalens érzéseim vannak, így a 616 nálam a „félig szeretem – félig nem annyira” halmazba esik.
Ami miatt mégis kiemelem a többi közül, az (részben) a hangzásnak köszönhető. Igaz, csak fejhallgatóval hallgattam, de maga alá gyűrt. Nem fényesre polírozott high-tech soundról van szó – maradunk az underground világában -, de van benne valami lehengerlő. A dob és a basszusgitár összjátéka kimondottan szívmelengető. A négyhúros úgy dörren meg, hogy közben azt képzelem, kötélvastagságú húrokon egy óriás játszik rajta, mellette a dob hasonló mélységekben dübörög, és a kettő együtt olyan alapokat tol a zene alá, aminek húzása átröpít még az átlagosabb részeken is – emellett F.S. hangjában sem találok kivetnivalót, Meg kell hagyni, a Loth mindkét tagja olyan intenzitással van jelen a lemezen, mintha az életük múlna rajta. Közel sem tökéletes a 616, de szívből jön az biztos.
Deitus: Irreversible (2023)
Az előző két lemez a BM rajongóit célozta meg, a Deitus Irreversible-je viszont jóval szélesebb spektrumon próbálja átütni az ismeretlenség falát. Ha a koncerteken őket kisegítő vendégzenészeket leszámítjuk, ketten alkotják a londoni székhelyű zenekart: a 2004-es alapítás óta BDS dobos és A.G. énekes-gitáros jelenti a formáció magját – bár a mellékelt fotó szerint hárman vannak, ki tudja miért?
Két, félórát alig meghaladó hosszúságú lemez után az Irreversible nem sokkal fejeli meg elődeinek játékidejét. Épphogy negyven percén hat szám osztozik, de hiába a netes lelőhelyem műfaj orientáltsága, én ezek egyikét sem nevezném black metálnak. Elég csak meghallgatni az intróként funkcionáló Incursiont, ami leginkább Slayer utánérzés, de ha megyünk tovább, és elmerülünk a kilenc perces Straight for Your Throat-ban, ugyanezt az „alapzajt” érzékeljük: a thrash és a death határvonalán, „gyilkos” logika mentén, death metállá súlyosodott riffek és megoldások rezonálnak a háttérben – igazából nem bántóan, de ki lehet őket szúrni. Később ez az alattomos sejtelem eltűnik, és elkezd körvonalazódni a Deitus saját(?) profilja – bár túl eredetinek ezt semmiképp nem mondanám. Vannak pillanatok amikor a Dark Tranquillity villan be (például a címadóban), aztán a black metál is felüti itt-ott a fejét (másodpercekben mérhető időkre), a Voyeur-ban pedig női ének is hallható (nem is rossz, itt kicsit a (dolch) felé húznak, vagy ha akarom a Therion felé), a végén persze jön a durvulás, ahogy annak jönnie kell.
Kicsit fölöslegesen tarka nekem ez az egész. Tökös, slayeres death-thrash-al indul, majd melodeath-es hangulatokat kezd el pedzegetni, aztán a dallamosság felé veszi az irányt, végül valami nagyon mainak gondolt, valós idejű extrém metállá tisztul (ami amúgy már rég nem mai, hanem tegnapelőtti) – így kicsit olyan az összhatás, mintha egy lemezen, a szemünk előtt élte volna át a zenekar legalább három korszakát. (Az utolsó két számnak például mi köze az első tíz perchez?) Önmagukban jók és profik ezek a szerzemények, csak hiányzik közülük az összekötő habarcs, a „stílus”, így szinte egy másik zenekar születik az album végére, ugyanazzal az énekessel, akivel az elején belevágtak. A.G. hangja amúgy hozza a modern formába öntött halálfémhez elengedhetetlen szintet (Mikael Stanneéra hajaz a DT-ből), és zeneileg sem tudok belekötni a produkcióba, mégsem hiszem, hogy új favoritot avatnék a Deitus-al.
Először azt hittem, hogy a választott három lemezből ez lesz a legmaradandóbb élmény, de tévedtem. Messze ez a leg arctalanabb közülük – bár a hangszeres tudás meggyőző ereje, a jól megírt dalok (el kell ismernem), és a jelenhez igazított hangzás egy ideig képes mindezt feledtetni.
