rattlead.hu
A svéd Mezzrow-t pályafutásának kezdetén úgy ismertük meg, mint a legtehetségesebb Testament-epigont: a csapat bemutatkozó albuma, az 1990-es Then Came the Killing ugyanabban a szellemben fogant és a megtévesztésig úgy szólt, mint Chuck Billyék első két nagylemeze. Aztán a skandináv Csipkerózsika negyedszázados álomba merült, amelyből csak a múzsa fémes csókja ébresztette fel: két évvel ezelőtt aktivizálták magukat, igaz, ez a régiek közül már csupán Uffe Pettersson énekest és Conny Welén basszusgitárost jelenti, társaik friss igazolások, ám korántsem kezdő muzsikusok.
A vérátömlesztés új ihletet és ötleteket pumpált a svéd monstrum ereibe, így több mint három évtized után megszülethetett a Mezzrow második albuma. Ami szerencsére már egyáltalán nem hordozza magán a debüt gyerekbetegségeit: nyoma sincs testamentes ízeknek, legalábbis a régi Testament hatásának, a Summon Thy Demons egy ízig-vérig mai, tipikus skandináv thrash remekmű. Érett és szigorú anyag, amit leginkább úgy tudnék leírni, mint egy – természetesen csupán thrash-mércével mérve – könyörtelen harci gépezetet. A német Deimos’ Dawn idei alkotása tetszik úgy, mint ez az anyag: semmi különleges, összességében mégis abszolút meggyőző, mi több, lehengerlő.
Persze ez a „semmi különleges” nem egyenlő az unalmassal, hiszen bőven vannak itt dallamok, emlékezetes témák, amelyek azonban harmonikus elegyet alkotnak a gyorsasággal és keménységgel. A King of the Infinite Void és a Through the Eyes of the Ancient Gods lendületével sodor magával, míg a valamivel komótosabb címadó nótában meglepően agresszív szólót és váltott gitárjátékot hallunk. Kedvenc dalom a What Is Dead May Never Die, amelyet dallamos, fülbemászó refrénje okán akár az anyag slágerének is nevezhetünk.
Leginkább még Beneath the Sea of Silence-ben érhetők tetten – újabb kori – testamentes áthallások; ezt feledtetendő, az alig másfél perces, instrumentális Blackness Fell upon the World-ben viszont egy nagyon hangulatos gitár-cselló „duettet” kapunk a svédektől. És akkor, amikor egy kicsit kezdene ellaposodni az előadás, megkapjuk az arcunkba a The End of Everythinget, ami alatt a banda csak pillanatokra veszi le a lábát a gázpedálról; az elnyújtott szavakból összeálló refrén is különleges, éppen ezért mélyen rögzül a hallgatóban.
Valaki azt írta, nála ez az idei év thrash albuma. Nem lepődöm meg rajta: a Summon Thy Demons az irányzat kedvelői számára kihagyhatatlan alkotás. Nálam erős négyes a jutalma.
