Fémforgács
Kedvelem a rutinos zenészek által működtetett, de mindenféle tekintetben másodvonalas angol doom metal projekteket, melyekből akad szép számmal. Ilyen az Arcadian Temple és a Dark Matter is, akiknek lemezei nem nagyon tudnak a kellemes hallgatni való szintje fölé emelkedni még akkor sem, ha valódi underground legendák tevékenykednek a házuk táján. Ebből a rétegből került most elém a The Lore Of Gaubert címmel futó projekt bemutatkozó anyaga, a Revelations I And II. Ez a formáció duóként működik és az említett zenekarokban is megfordult Gary Aubert (Legend, Dark Matter) és Dave Gilbert (Arcadian Temple, Dark Matter, Minor Planet, Trebuchet, Cloak Of Shadows) rajongásának eredményeként született meg. A rajongás tárgya nem más, mint a hagyományos doom metal, annak a legszikárabb értelmében. A felsorolt bandák stoner és progresszív elemeit kigyomlálva nem marad más nekünk, mint a csupasz Pentagram, Black Sabbath, Saint Vitus imádat, amiből elég kevés meggyőző album kerekedik ki manapság. A The Lore Of Gaubert viszont kompromisszumok nélkül kapaszkodik bele a tradíciók vonalába és szállít le nekünk egy olyan dalcsokrot, aminek különálló percei a műfaj kedvelőinek könnyet csalhatnak a szemébe, azonban az összkép sajnos sokkal árnyaltabb. Egyszerű, bólogatásra ingerlő riff áradat, egy csipetnyi NWOBHM, blues alapú hard rock és rengeteg elgyötört dallamot szolgáltató ének lesz a jussa annak, aki felül erre a nosztalgia járatra. Azt azért előre leszögezem, hogy aki jegyet vált, annak érdemes előtte elintéznie folyó ügyeit, mert sok időre lesz szüksége.
A kiadvány megszületése pont olyan szimpatikus, mint maga a produkció. Gary és Dave összeültek egy pár doboz sör társaságában és elkezdtek játszani. Elmondásuk szerint nem volt különösebb cél, pusztán pár jó kis doom metal dalt akartak írni úgy, ahogy az számukra a legkellemesebb. A dolog olyan jól sikerült, hogy egy az egyben megszületett két lemezre való anyag, amit végül egyben adtak tovább a kiadónak. Innen a címben szereplő számozás, úgyhogy egy dupla albumhoz van szerencsénk közel 76 perces játékidővel. A lemezen átlagosan 6-7 perces szerzemények követik egymást, de akad néhány monstrum is, melyek 10 perces cammogásokat jelentenek. A munka nagy része a duóhoz köthető, vendégként azonban néhány dalban a szintén Dark Matterben érdekelt Alex Perry gitárszólóival is találkozhatunk.
A lemez hangzása nyers, régivágású, mégis tiszta, néha túlságosan is. A keverés során kifejezetten az ének az, amit sikerült egyetlen vonalon “lebegtetni” és a szolíd dallamok ellenére is monotonná tenni (Phil Swanson tudja talán hasonló módon kivonni magát egy zenéből). Pedig Dave hangja önmagában nagyon jó ehhez a világhoz, ebben a mennyiségben azonban gyorsan fárasztóvá tud válni. Ezen az sem tud sokat segíteni, ha valóban két részletben fogyasztjuk a végeredményt. Gyakorlatilag már az első tétel, az Ignore The Fall elmond számunkra mindent, leírja a teljes kiadványt. A retró riff-siránkozó ének-hangulatos, de rövid gitárszóló szentháromságból egy pillanatra sem kapunk kibúvót, kitekintést, így teljes mértékben meg tudom érteni azokat, akik egy fél garast sem adnának az albumért.
Dalszövegek tekintetében a helyzet változatlan: egy kis mágia, boszorkányság, ősi hiedelmek kombináció alkotja az egész anyagot, de legalább vették a fáradtságot, hogy szöveget írjanak az érezhetően random előtörő, gyakorlatilag elpocsékolt témákhoz. Nagy szerencséjük, hogy én még nem unom ezt a hangzást, világot, így kiváló háttérzenét találtam magamnak a The Lore Of Gaubert alkotásában, ami tényleg fanatikusoktól készült fanatikusok számára, így közelítsetek felé… Sajnálom ezt a projektet, mert egy kis átgondolással akár valami komoly is kisülhetett volna belőle.
