rattlead.hu
TesseracT – War of Being (2023)
Kicsit féltem, amikor kiderült, hogy Majka lett az ellenfelem (még jó, hiszen én sorsoltam ki a párosításokat 
), mi lesz akkor, ha nem, vagy nagyon nem fog tetszeni az album, amit kiosztott nekem, de gyáva embernek nincs hazája, ugyebár.
TesseracT. Wow, akkor a geometriában otthon vannak. Helyes, remélem, a zene is lesz annyira tökéletes, mint egy Tesseract idom. Ebből kiderült, gondolom, hogy a bandáról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, de természetesen azért utánuk néztem, amiből kiderült, hogy ők bizony djentet nyomnak jó húsz éve. Sebaj, mindenki nem lehet tökéletes. Nézzük (és hallgassuk) hát a zenét!
A nyitó dal, a Natural Disaster kicsit becsapott. Bár semmi extra nincs benne, a gitártémák jó egy órát jósoltak előre, egészen addig, amíg az ének be nem indult. Kis szemöldökfelhúzás megtörtént, hogy mi van, de a zene alatta még vitte az egészet, de itt már nagyon rossz előérzetem volt, és az album előrehaladtával ugyan bizonytalan voltam, hogy ez az album jó-e, vagy sem, az uccsó három nóta azonban mindent eldöntött. Pedig semmi nem indokolta, hogy elbukjanak, ugyanis zeneileg egészen ott van az album (egy ideig), fel is készültem a progos felhangokra (sőt! semmi bajom az ilyen cuccokkal; Cynic, Opeth, Death, Enslaved, Emperor számomra a non plus ultrák), de hogy az egésznek egy popos feelingje legyen, na, arra nem! Végig ott motoszkált a zene alatt a kisördög, hogy én bizony egy metalba ültetett Robbie Williams-et hallgatok, csak éppen részegen. Akárhányszor belekezdtek valami jobb témába (The Grey, Echoes), amikor a gitárok tényleg élhettek, mindig felcsillant a szemem, hogy na, most, de minduntalan visszaugrottak ebbe a rockos popba (még csak nem is popos rockba), amitől egyszerűen a hideg kirázott minden percében. Olyasmit lehet elképzelni, mint amit a Parkway Drive csinált tavaly, de ott megvolt a koncepció, érződött, hogy az egy metal album, punktum (manapság is szoktam hallgatni a Darker Stillt). Itt néha még a rock-szintet sem üti meg a zene.
És akkor jött a címadó nóta, a War of Being. És megint felmerül bennem a kérdés, hogy ha egy banda tud ilyen zenét is csinálni, miért nem azt teszi. Mintha egy másik univerzumban hallgattam volna. Bár az énekhang nem változott, szorgalmasan jött az énekre a hörgés, és vice versa, valahogy ebben a számban nagyon klappoltak a most valóban ficánkoló gitárokkal. Olyan kőkemény disszonáns dallamokat pengettek a srácok, hogy öröm volt hallgatni, és itt kap igazán értelmet a progresszivitás maga! Sötét és komor lett a zene, mint ahogy a világ is, amiben szól, az éneksávok sem zavaróak, és a tíz perc úgy suhant el, mint az életünk egy-egy pillanata.
És jött az utolsó három szám… Több, mint húsz perc George Michael-be ültetve… Mert itt már Robbie Williams punkos csibészsége sincs meg, csak egy marék szenvedő George (annyira, hogy a The Grey számban lévő sikolyoknál TÉNYLEG azt hittem, hogy valami mást hallgatok). Mintha a Merry Christmast hallgatnám egész nap. Ez a banda nem tudta eldönteni, melyik tagjuk irányvonalát kövessék, hát legyen az összes. Hol egy kis keménység, hol egy kis lágyság, hol szenvedünk, hol őrjöngünk. Igen, alapvetően az albumok nagy része ebből áll, de itt annyira nincs kohézió, nincs JELLEGE a daloknak, és úgy en bloc egysége az egésznek, hogy az még engem is meglepett. Az, hogy mindezt felöntötték egy jó adag popcukorral, azon talán már meg sem kellene lepődni. Ez a zene nem m-e-t-a-l. De r-o-c-k sem.
Nagyon sajnálom, mert nem akartam egy év végi mosolyszünetet a bulinkon, de erre a lemezre csak azért adok 2,5 csillagot, mert a címadó dal nekem is tetszik, és sokat dob rajta, illetve az első 40 percben vannak jó témák, ötletek, amiket ha a War of Being stílusában hoznak le, vagy a korong első felében megcsillogtatott ötleteket továbbviszik, oda lennék meg vissza. Sorry, Majka…
Reaper
TesseracT – War of Being (2023)
A Reaperrel vívott zenei összecsapásba, szónikus apokalipszisbe, muzikális armageddonba mindenképpen szerettem volna valami csavart vinni, ezért olyan lemezt kínáltam fel meghallgatásra, amit magam sem hallottam még, sőt az előadót sem ismertem olyan nagyon.
Így esett a választásom a TesseracT nevű brit progresszív banda friss, War of Being című lemezére. A zenekarnak bár hallottam pár korábbi dolgát, de csak felületesen, sosem álltam bele, hogy rendesen megismerkedjek a munkásságukkal, pedig a zenekar 2003-ban alakult (szóval nem ma kezdték), az új lemezről pedig olvastam néhány kifejezetten jó kritikát, ami elég volt arra, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
Szegény Reaper! – szakadt ki belőlem az első meghallgatást követően – Ezt a pusztítóan semmilyen metál liftzenét még egy blacker sem érdemli meg bűneiért – fűztem tovább magamban a gondolatsort.
Mert elsőre ilyennek tűnt a lemez: kiszámíthatóan változó, lassú és dallamos, valamint hirtelen ordítós-döngölős részek, amik nem állnak össze. Az egyik szám olyan, mint a másik, és bár nem kifejezetten kellemetlen hallgatni, de nagyjából az egyetlen pozitívum, hogy kétség kívül rendkívül magas szinten van előadva.
Mivel ugyan lusta vagyok, de kifejezetten fafejű és elszánt is, ezért eldöntöttem, hogy nem érem be ennyivel, és megpróbálom megfejteni ezt a lemezt, van-e valami titka, vagy valóban liftzene metálról beszélünk-e.
Meghallgattam hát jó néhányszor, odafigyelősen, koncentráltabban is, és kezdtem felfedezni az anyag erényeit is (és egy kicsit kevésbé sajnálni Reapert).
Szóval, a tipikus TessearacT dal tartalmaz lassabb, dallamos, sokszor instrumentális részeket, amik néha kifejezetten levegősek-lebegősek (pl. Legion, Sirens), és a legtöbb esetben önálló dalokként is megállnák a helyüket. Ezen lazább részekhez kapcsolódnak aztán a durva részek, és ezen teljesen különböző részek disszonáns váltakozását kapcsolják össze gyakori ritmusváltásokkal a dobok, harmóniába olvasztva a disszonanciát.
Ez leírva nagyon úgy hangzik, mint amit nekem szeretnem kéne, mert a saját leírásomat olvasva erről a legjobban sikerült Gojira vagy Mastodon dalok jutnak eszembe, amiket ugye nagyon szeretek.
De.
Ha már azt írom, hogy de, akkor ugye arra lehet következtetni, hogy valami probléma merült fel, és a recept mégsem működik.
És hát erről is van szó: ha egy recepthez rendelkezésre állnak a minőségi alapanyagok, a felszerelt modern konyha és egyéb eszközök, valamint a főzés minden technológiai csínját-bínját elsajátító séf készíti a fogást, nos akkor nem kétséges, hogy mennyei lesz a manna, és szuper fogások kerülnek majd a fejhallgatómba.
Hát egy fenét, mert hiába minden, ha maga a recept nem elég jó. A legjobban elkészített sárgaborsó főzelék is sárgaborsó főzelék marad, és itt van a progresszív kutya elásva: a TesseracT zenéje végletekig kidolgozott és átgondolt, nagyon magas szinten kivitelezett (a lemezborító is nagyon igényes munka), de egész egyszerűen (néhány kivételtől eltekintve) nem elég jók, nem elég emlékezetesek, nem elég karakteresek maguk a dalok.
Ez így összesen 3 meg egy fél csillagra elég, kár hogy nem olyan az egész album, mint a címadó nóta, vagy éppen a Sirens című szám, mert lehetett volna több is ez.
Majka
