rattlead.hu
Avatar – Dance, Devil, Dance (2023)
Egy szerkesztőségen belüli meccs játékosaként a tizenhatos környékén bóklászva most Buga B. kollégám szögletrúgásával kellene kezdenem valamit – például a kapu felé ívelő labdát mellel levennem, majd néhány visszanézésre érdemes csel után bevarrnom a felső sarokba, védhetetlenül, remélve, hogy nem orbitális öngóllal égetem magam egy olyan rangadón, ahol egyébként is a részvétel számít, nem a végeredmény. Azért van bennem a drukk, mert idegenben játszom, és a klíma meg az időeltolódás könnyen összezavar amikor olyan csapatok territóriumára tévedek, akiket nem (vagy csak érintőlegesen) ismerek – és az Avatar ilyen.
Melo death/metalcore vonalon nem vagyok kicombosodva (a Metal Archives szerkesztői ide sorolják őket, én meg hiszek nekik), így a Dance Devil Dance kontextusba helyezését rábízom a házigazdára, én csak mint erre járó nézelődő próbálom megítélni a cirkuszi látványosságnak is beillő svéd társulat ez évi mutatványát – szóval ez a pár sor csak afféle lábjegyzet a hivatalos jelentés mellé, függelékként csatolt különvélemény.
Az van tehát, hogy nagyon kellemesen csalódtam a DDD-ben, és ezek szerint magában a zenekarban is. Eddig nem sokat tudtam róluk, de annak a kevésnek a fényében – miután végighallgattam legfrissebb művüket, mely ugye kilencedik a sorban – őszintén meglepődtem, mert egy pop-metálos, cukiság-tagadó cukiságra számítottam, kék meg rózsaszín felhők alatt elkövetett ízlés rombolásra a metál nevében, de mint a lemezt indító, címadó dal közepe táján kiderült, alaposan félrevezettek a felszínes benyomások, és gyorsan át kellett rendeznem soraimat.
A beetetőnek is ideális első szám után megváltozott testtartással fordultam a maradék tíz felé, és a továbbiakban is jó hangulatban teltek a percek. Volt bólogatás, ökölrázás, láthatatlan hangszerek váltott kezelése: hol dobos voltam, hol gitáros, ha kellett együtt gurultam a lejtőn elindított hógolyóval, falakat borítottam, tisztást vágtam magam köré az erdőben, aztán volt néhány rövidzárlat is, amikor szikrázó kábelek csapkodó kígyói közt táncikáltam, majd váratlan dallamokra ringatóztam és próbáltam követni őket hol erre, hol arra, ahová kedvük jónak tartotta. Benn ültem a körhintában, vitt magával a lendület és egy percet sem unatkoztam.
Több helyen is a Marilyn Manson – Ministry párhuzamot említik velük kapcsolatban, amit én csak idézőjelesen használnék, és nem is fogadok rá nagy tételben – bár igaz, hogy az itt-ott felbukkanó, indusztrial elemek ezt részben alátámasztják -, mert itt az arcba mászó metáloskodás mellett a rock’n’roll feeling is domináns, és kütyük nélkül is megy a műsor. A death metal zúzda jól megvan a dallamos refrénekkel, nem érvénytelenítik egymást hanem erősítik. Mániákus kalapálásokra ébredő (álmok és) rémálmok kattant cirkusza az egész, amit elszántságában azért komolyan lehet venni.
Egyéni teljesítmények közül az Eric Draven és Joker sminkeséhez járó Johannes Eckerström orgánumát emelném ki: szinte hörög, énekel, sikonyál – mikor mire van szükség -, emlékezetes témáiból kikerekedő jelenlétével úgy terül szét hangja a zenei táj egén, mint Izrael fölött a Vaskupola. A többiekkel sincs semmi gond, bár ők inkább csak hozzák a jelen kor elvárásaihoz igazított, emelt szintű kötelezőt – azaz semmi extra, de mégis… A hozzáadott szerzői tehetség szerethető alakzatokba rendezte a tipikus dolgok legjavát: jófajta riffekből olyan, tiptop-ra összerakott szerzemények születtek, amik élőben szólhatnak igazán nagyot – mert buli zene ez, ami kívánja a színpadot.
Kedvenc számokat azért nem említek, mert egységnek veszek minden albumot, teljes kiterjedésükben szeretem őket (vagy nem szeretem), és megbocsátóan elnézek nekik néhány perc lendületvesztést vagy megfakulást. Ilyenek persze itt is vannak, de ezek nem csorbítják bántóan az összképet. Kontrollált tarkaságuk ellenére – vagy talán épp azért – áramvonalas tételek sorakoznak egymás után, amik összetevőit mintha külön-külön ismerném – de egyben más, mint külön-külön -, így ez a negyven perc olyan volt nekem mint körbesétálni egy svédasztalt, amin a felkínált finomságok változatosságából végül valami egyedi íz is kialakult, amit én végig élveztem. Azt ugyan nem ígérem, hogy a jövőben megállás nélkül pörgetem, de egyéjszakás kalandjaim sorában ez a többéjszakásak közül való.
Lehet, csak elkapott a gépszíj, de ha pontoznom kellene, simán felírnék mellé négy és felet, meg egy jó tanácsot, kétszer aláhúzva: csak a saját fületeknek higgyetek!
Bársony Peti
Avatar – Dance, Devil, Dance (2023)
Bár a Dance, Devil, Dance már a 9-ik albuma a svéd, 2001-ben alakult Avatarnak, én relatíve későn csatlakoztam az Avatar-rajongókhoz, konkrétan egy félresikerült, 2022-es Sabaton koncert alkalmával. Akkor a Sabaton kiesett a pixisből, de jöttek számomra a svéd legények, és azóta is csak folyamatosan csodálkozom az eklektikus munkásságukon, amit még mindig nem sikerült teljes egészében feldolgoznom, de az olyan dalok, mint a Bloody Angel, a Hail the Apocalypse vagy a szupermegasláger The Eagle Has Landed örökre megvettek.
Ilyen előzmények után jött az új album, amivel egy kicsit nehezen indult a kapcsolatunk, aminek egyetlen oka van: az első két meghallgatás után úgy éreztem, hogy ez egyszerűen túl sok, a banda annyi mindent dobált bele ebben az anyagba, hogy az ép ésszel követhetetlen. Aztán persze szép lassan megszoktam az anyagot, és mostanra nagy rajongója lettem, konkrétan a 2023-as év egyik legnagyobb heavy metal teljesítményének tartom a Dance..-t.
Mert mit is hallhatunk? Már rögtön az első, címadó dal mellbe vág countrys dallamaival, durva zakatolásával és a teljesen váratlan énekdallammal. És igen, elsőre ez tényleg soknak tűnhet, de annyira finoman simulnak egybe ezek az elemek, mintha mindig is egy halmazt alkottak volna.
És pontosan így folytatódik az album, ahogy elindult: egy kis grunge a Chimp Mosh Pitben a 80-as évek heavy metálját és a klasszikus rockot megidézve, némi hörgés és keménykedés után villámgyors váltás a szuperdallamos refrénre a Valley of Disease-ben, játékos, szinte már bolondos refrén thrashes alapokra az On the Beachben… és még sorolhatnám, de minek, ezt hallani kell, nem beszélni róla. Egyébként az egész albumnál jelen van a játékosság, a srácok most tényleg bedobták a gyeplőt a lovak közé és ami a kezük ügyébe esett, az rákerült az albumra, és mégis összeáll egy egységgé az egész, talán pont a bolondossága, börleszkes mivolta miatt, ami végigkíséri az összes számot, és emellett mindig akad egy emlékezetes riff, refrén vagy dallam, ami annyira avataros, és annyira kitörölhetetlenné teszi az adott dalt az ember fejéből.
Számomra talán csak a Trainnel lőttek túl a célon Avatarék, ez a fajta Nick Cave-utánérzés, bár poénnak hangzik, szerintem nem vicces, nagyon lelóg az anyag szövetéről, kár volt ezt erőltetni. Ettől függetlenül a Dance, Devil, Dance nagyon erős cucc lett, ez maga az Avatar esszenciája, teljességgel kiszámíthatatlan, de nem hullik darabokra, és az az érzésem, hogy a banda már tényleg csak karnyújtásnyira van a stadionok megtöltésétől (főleg, hogy színpadi produkcióban is nagyon erősek), hiszen ez a fajta zene szórakoztatásra lett kitalálva. A cikkre készülve egyébként próbáltam valami jó műfaji meghatározást találni a csapat zenéjére, és olvastam velük kapcsolatban nu-metalról, metalcore-ról, thrashről és heavy metalról is, de valahogy egyiknél sem éreztem, hogy le tudná írni azt, amit ez a csapat tud. Szóval ezennel úgy döntök, hogy az AVATAR egyszerűen csak SZUPERMODERN HEAVY METALT játszik. Punktum, tessék elkezdeni használni, ez itt a jövő, kérem szépen.
Buga B
