Rockvilág.hu online rockmagazin
Már első körben is elég hosszúnak ígérkezett az este azok számára, aki November elsején úgy döntöttek, hogy a Dürer Kertben szándékoznak jóféle fémmuzsikát hallgatni, de a délután folyamán érkező hírek még ezt a késői hazajutást is húzták, nyújtották megállás nélkül. Történt ugyanis, hogy a négy fellépni vágyó zenekar: Ryujin, Eleine, Ensiferum, Pain az előző este tartott szófiai koncert után, a szigorított határellenőrzések miatt egyszerűen nem tudott eljutni Magyarországra. Először csak kitolták a tervezett kezdési időpontot, majd napközben érkezett a hír, hogy sajnos annyira későn fognak csak befutni a buszok a Dürer kertbe, hogy Ryujin, és Eleine koncertekre már ne is számítsunk, a tervezett 18:00-ás kapunyitás pedig egészen 21:00-ig tolódott.(Innen is hatalmas pacsi a Livesound-nak, akik folyamatosan és abszolút transzparensen látták el hírekkel az érdeklődőket)
Szóval a naplemente helyett, már abszolút sötétben vettem nyakamba a várost, és érkeztem meg 21:00 után pár perccel a Dürerbe, ahol már a kert bejáratáig álló sor fogadott. Szerencsére ez igen hamar el is illant, így 21:20 magasságában már bent is találtam magam a nagyteremben, ahol a helyszín költözés óta most jártam először, így kisebb félsz munkálkodott bennem, nem tudva, hogy milyen hangzásvilágra számíthatok.
A Pain kezdése – mivel meg kellett cserélni a fellépési sorrendet (Ez betudható annak is, hogy az Ensiferum nagyon késői fellépése miatt, inkább a „fő” zenekaron legyen több ember, illetve annak is, hogy 21:30-kor még a buszuk sem volt Budapesten) a belengetett 21:30 helyett végül 17 perc csúszással valósult meg (de ezt ekkor már ki számolta). Első reakcióm a nyitó Let Me out alatt nem volt más, mint, hogy nem hiába féltem a hangzástól, mert a doboknak olyan túlgerjesztett konzervdoboz hangjuk volt, mint… nos egy nagyon hangos túlgerjesztett konzervdoboznak. Tartott is ez, vagy másfél percig, ami után viszont helyrebillent a hangzás, és indulhatott a tömény fejvesztés. (Írásunk következő fázisában vállaltan szubjektív rajongó vélemény olvasható)
Peter Tägtgren ’96-ban indult szólóprojektje mióta megismertem igen előkelő helyen áll a: „zenekarok, amiket nem kapcsolok el ha megszólalnak a playlistemen” listán. Az a nagyon erős kettősség, ami a bandára Peter zenéjére jellemző, abszolút meg tudott fogni. A klasszikus heavy metal elemek, amik a techno/industrial vonulattal vannak ellensúlyozva ennek a kettősségnek az első része, a második pedig, ahogy egy „élj gyorsan, halj fiatalon” dal után bármikor jöhet, egy komor, súlyos szövegezésű nóta, ami akár társadalomkritikával szolgál, akár mentális egészségről/betegségről mesél. Így kvázi bármilyen hangulathoz lehet Pain dalt találni. 
Szerda este pedig a hangulat éppen, a bulizzunk egy hatalmasat volt a Dürer nagytermében. Közel volt az este (itt még) a teltházhoz, egyedül a terem legvégében akadt egy-két nagyobb üres terület. Peterék pedig hozták a kötelezőt. Felcsendült az összes nagy „sláger” The Great Pretender, Zombie Slam, Monkey Business, illetve az alapvetően elég minimalista színpadképhez két esetben kaptunk kisebb „videóklippeket” is. Először a Call Me alatt láthattuk Joakim Brodén-t, aki a dal kezdetén még egy Szezám utcából szabadult baba volt a kívetítőn, de egy rövid „képernyőfagyás” után, már teljes két dimenziós valójában featelte el a dalt, egészen a középső ujjainak bemutatásával intett búcsújáig. Majd a Bye/Die andalító ütemei alatt tekinthettük meg, hogy miképp nézne ki egy Márió játék, ha kedvenc olasz vízszerelőnk véletlenül egy vegyi hulladékkal teli csatornában keresné a hercegnőt. A cirka kilencven perces játékidő alatt, még megtudhattuk, hogy dobok mögött helyet foglaló úriember, egy igen különleges helyről érkezett, egyenes Peter khm golyóiból. Ugyanis a ritmus szekció e részét nem imás alkotja, mint Peter fia Sebastian Tägtgren. Aki egy új dalban (Revolution), már, mint zeneszerző közreműködött, azóta pedig az „egy emberes projekt” kilencedik lemezén is együtt dolgoznak.
23:00 után nem sokkal aztán a Svédek elhagyták a színpadot, és rövid átszerelést követően átadták helyüket a finn Ensiferumnak. A helsinki-i ötösfogat pedig az igen magasra helyezett lécet próbálta volna még feljebb tolni, de egyszerűen ennyi már nem volt az estében. Igaz nem segített az sem a helyzeten, hogy a közönség nagyjából negyede a Painnel együtt távozott. Viszont minden elismerésem Markus Toivonen-éknek, mert amit lehetett azt kihozták az időből. Hősiesen bevallom, kockáztatva, hogy valaki lenyakaz egy csatabárddal, ez a folkos vonal már nem az én preferált hangzásom, de még így is néha magával tudott ragadni a zene. Meg hát, ki ne akarná torkaszakadtából ordítani, hogy Lai Lai Hei!? De bármennyire is élveztem, ahogy „Bíztam a kardomban” egyszerűen ebben a sorrendben nem volt az igazi. Ha az Ensiferum busza nem téved, el, és ők tudták volna bemelegíteni a közönséget…
Kiváló koncerteket láttunk szerda este a Dürer kertben. Csak elismerés, és köszönet illeti, mind a zenekarokat, mind a szervezőket, hogy ennyi nehézség, és akadály ellenére, ahelyett, hogy lefújták volna az egészet, megtartották az estét. Mégis, valahogy azért ott motoszkált az (abszolút nem fair) érzés bennem, hogy az egész buli olyan, mintha tükörben nézném a Mona Lisát. Így is ugyanolyan szép az a mosoly, de mégiscsak fordítva van.
Fotók: Vida Dániel-Vidaniphoto / metal.hu
