rattlead.hu
Staind: Confessions of the Fallen (2023)
Mácsai Dani kollégámat magamban eddig főként a death metal és a metalcore szcéna jó ismerőjeként és kedvelőjeként tartottam számon, plusz egy kis Korn itt, egy kis nu metal ott – ami egyáltalán nem meglepő, hiszen életkorából adódóan a ’90-es évek második felében kapcsolódott rá a műfaj véráramára. Most azonban új, érzelmesebb, melodikusabb oldaláról is megismertem – ha tényleg egy általa kedvelt csapat idei albumát engedte át nekem, és nem szívat vele, mondván, ő amúgy sem írna róla, nála a Staind már lefutott lemez. 
S hogy miért gondolom ezt? Mert én is hasonló megfontolásból bíztam rá a Within Temptation idei alkotásának behatóbb tanulmányozását. Bocs, Dani!
Szóval Staind. A zenekar nevével nyilván találkoztam már, viszont eddig még egyetlen lemezüket sem hallgattam meg, így éppen itt volt az ideje egy előítéletektől mentes alámerülésnek a springfieldi kvartett világába. 1995-ben alakultak, a mostani a nyolcadik stúdióalbumuk. Az egymáshoz a kezdetek óta lojális Aaron Lewis (ének-ritmusgitár), Mike Mushok (szólógitár) és Johnny April (basszusgitár, vokál) trióhoz 2011-ben csatlakozott az a Sal Giancarelli, aki a szintén alapító Jon Wysockit váltotta a dobcucc mögött.
Muzsikájuk fő összetevői a post-grunge, az alternatív metal, a hard rock és a nu metal, így nem véletlen, hogy elsőre a hasonló vonalon mozgó Godsmack és a zeneileg szintén közeli rokon, a mainstream-ben komoly sikereket elért Nickelback jutott róluk eszembe. Az említettek közül Sully Ernáék muzsikája ma is bejön, ezt leszámítva azonban ma már nem igazán hallgatok ilyen zenéket. A grunge a maga idejében ütött nagyot nálam, a post-grunge-ot éppen ezért nem igazán tudom értelmezni; a tisztán alternatív zenék világából főként magyar előadók lemezeit szoktam elővenni, a nu metalt pedig az ezredfordulót megelőzően a metal megcsúfolásának tartottam, és nagy ívben elkerültem.
Úgyhogy a Confessions of the Fallen-ről is csak azt tudom mondani, hogy fogós, dallamos muzsika, érett, minőségi alkotás, minden kényszer nélkül végig tudom hallgatni, de hidegen hagy, mert nem az én zeném, és valószínűleg nem is lesz az (most is, amikor ezeket a sorokat írom, a Slayer gyilkos csörömpölése zavarja össze a gondolataimat ). A nyitó nóta (Lowest in Me) még jól csikorog, de aztán ellágyul a hangszóróból áradó muzsika. Lewis hangja nu metalos, alternatív rockos, elsőre a néhai Chester Bennington jut eszembe róla. Szinte mindegyik dal verzerészében eltűnik a torzított gitárhang, ami persze rendre visszatér, s ezáltal egyfajta hideg-meleg hangulati váltófürdőben lesz részünk, de az összhatás mégis langyos – legalábbis számomra.
Kedvenc, az átlagosnál jobban tetsző dalt nem tudnék kiemelni az albumról, és akkor is bajban lennék, ha pontoznom kellene, mert kénytelen lennék objektív lenni, és nem az alapján osztályoznék, hogy NEKEM mennyire tetszik vagy nem tetszik az anyag. A Staind és a zsáner rajongói biztos nem fognak csalódni benne, én azonban maradok a tisztán fémgyökerű muzsikáknál.
Coly
Staind: Confessions of the Fallen (2023)
Nem fogom a nyilvánvaló sorokkal kezdeni ezt a kritikát, de az ikonikus alternativ/post-grunge/nu metal zenekar Staind tizenkét év után első stúdióalbumával, a Confessions of the Fallennel tért vissza. Április óta csepegtettek nekünk kislemezeket, azonban a teljes album 2023. szeptember 22-i megjelenésével is itt van, és ez határozottan a világ nosztalgiájának esszenciája a nu-metal és alternatív metal rajongók számára a 2020-as évek elején.
Akik esetleg nem ismernék az együttest: a Staind egy amerikai alternativ/post grunge/nu metal (legalábbis számomra a korai lemezeik határozottan nu metal jellegűek) együttes Springfieldből, Massachusettsből, amely 1995-ben alakult. Az eredeti felállást Aaron Lewis énekes és ritmusgitáros, Mike Mushok szólógitáros, Johnny April basszusgitáros és háttérénekes, valamint Jon Wysocki dobos alkotta. A felállás stabil volt Wysocki 2011-es távozásáig, akit Sal Giancarelli váltott fel. A Staind hét stúdióalbumot rögzített: Tormented (1996), Dysfunction (1999), Break the Cycle (2001), 14 Shades of Grey (2003), Chapter V (2005), The Illusion of Progress (2008) és Staind (2011). A zenekar a 2000-es évek elején volt a legsikeresebb, a Break the Cycle ötszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban, és az It’s Been Awhile című kislemezzel a Billboard Hot 100-as top 5-ös slágerlistáján szerepeltek. A Break the Cycle, valamint a zenekar következő két teljes hosszúságú albuma szintén a Billboard 200-as lista élén végzett, és kettő utána is az első ötben tetőzött. Több más kislemezük is rock- és popsláger lett, köztük a „Fade”, a „For You”, a „Price to Play”, a „So Far Away” és a „Right Here”. A zenekar aktivitása a saját nevüket viselő album után szórványosabbá vált, Lewis countryzenei szólókarrierbe kezdett, Mushok pedig később csatlakozott a Saint Asonia együtteshez, de a következő években is folytatták a turnézást. Lewis 2016-ban megismételte, hogy a zenekar nem oszlott fel, és esetleg egy újabb albumot is készítenek, de az akkori fókusza a szólókarrierjére irányult. A zenekar 2019-ben egyesült újra tartósabban néhány koncert erejéig, és 2020-ban folytatta az élő fellépéseket. Aztán 2023 elején jöttek a hírek! Készül a Staind lemez, amitől újfent beindult a tinédzserebbik felem. Azt azért érdemes elmondanom, hogy számomra a Staind a 2003-as Shades of Grey lemezzel kezdett egy kicsit ellaposodni, igaz, azon is voltak korrekt dalok, de valahogy jobban megfogott az első 3 lemezük szellemisége, illetve a 2011-es Staind lemez picivel vaskosabb megszólalása. Hát ennél a lemeznél is körülbelül ezt vártam, és Mushok egy interjúban azt mondta: „Biztosan felismerhető a zenekar, ugyanakkor hallható, hogy odafigyeltünk és megértettük, milyen hangzásokat és megközelítéseket használhatunk, amelyek talán nem voltak ott, amikor legutóbb csináltuk ezt.”
Úgy tűnik, manapság a zenekarok kapják a kritikát, akár fejlődnek, akár változatlanok maradnak. Ezzel az albummal a Staind megtalálta a tökéletes egyensúlyt a fejlődésben, miközben megőrizte jellegzetes stílusát.
Az első számtól, ami egyben az első kislemez is volt, a ‘Lowest in Me’-től kezdve ez a torz, sáros, basszus-nehéz hangzás hullámként zúdult rám. Ez azonban nem meglepő, főleg, mivel úgy tűnik, hogy az utóbbi időben fejjel előre belevetettük magunkat egy hatalmas nu-metal/korai 2000-es évekbeli rock újraéledésbe. Az egyetlen dolog, ami mindig is kiemelkedik ebből a bandából, az az, hogy Aaron Lewis milyen hihetetlenül jó énekes. Az ő hangja segített úttörő szerepet játszani a rock énekes hangzásban annak idején, és továbbra is abszolút hozza a formulát.
Az album tisztességes kezdése után a következő szám, a ‘Was Any of It Real’ már-már Korn/Nine Inch Nails hangulatban indul. Szexi. Hipnotikus. Olyan, mintha egy underground vámpírfilm soundtrackjén lenne a helye. Gondoljunk csak a Queen of the Damnedre vagy az Underworldre. A digitalizálásnak van egy kicsi cyber eleme, de a Staind által olyan jól megteremtett, rockelemekkel való szembeállítása az, ami életet ad neki. Ez egy rövid szám, és bár az albumon később még egy kicsit több van ebből a stílusból, sokkal kielégítőbb lett volna, ha csak egy kicsit hosszabb lett volna.
Sáros és kissé fülledt volt az első ízelítő, de az ‘In This Condition’ kicsit több dinamikát ad. A torzított és tiszta gitárok közötti váltás tartja frissen az érzést. A riffek fülbemászóak, és a keverés és masterelés a gitárokat helyezi a középpontba. Itt kezdjük el hallani az ének kicsit durvábbá válását is, de erre még visszatérünk. Egy dolog, amit sok nehezebb zenét hallgató talán nem vesz észre, hogy a ’90-es évek végi/2020-as évek eleji nu-metal (és a vele szomszédos rockzenekarok) nagy hatással voltak a szöveges tartalomra, amiről szó volt. A nu-metal (érzelmileg) nehezebb hangot vett fel, és eléggé introspektív tudott lenni, különösen az őket megelőző metalbandákhoz képest. A Staind egyike volt azoknak a zenekaroknak, akik ezt mindig is a magukénak érezték, különösen, ha meghallgatod, ahogy Lewis énekel. Érzelmei minden dalt átitatnak, és a zenekar többi tagja is felemelkedik a hangulathoz. Az olyan számok, mint a ‘Here and Now’ és az ‘Out of Time’ remek példái ennek a stílusnak. Megrendítőek, személyesek és érzelmesek. Az előbbi egy klasszikusabb power ballada stílusban teszi ezt, míg az utóbbi egy súlyosabb utat választ. Emlékeztek, hogy említettem, hogy visszatérünk a keményebb énekstílushoz? Jön a ‘Cycle of Hurting’. Az utóbbi időben nyilvánvalóvá vált, hogy a nu-metalnak/alternatív metalnak ez a fajta stílusa sok modern metalcore zenekarra van hatással. Olyan zenekarok, mint a Bad Omens és a Spiritbox, zenéjében vannak utalások erre a stílusra. Van egy modern hatás vokálisan és gitárügyileg is, de ez annak a hangzásnak a jelenlegi változata, amelyet olyan zenekarok segítettek létrehozni, mint a Staind. Ennek a számnak az a szépsége, hogy megmutatja, a zenekar nem stagnál a hangzásában. Az album első fele, bár remek számok hallhatók itt, semmi olyat nem mutatott, amit korábban nem hallottunk a zenekartól, így megnyugtató hallani, hogy zenészként még mindig fejlődnek. Bevallom, az elején aggódtam, hogy ez az album csak egy nosztalgiatúra lesz. Bármennyire is szeretem a 2000-es évek elejének zenéjét, csábító lehet megragadni a dicső években. A ‘The Fray’ az innováció terén is követi a példát. Igen, ez egy szolid stadionrock power track, de még mindig olyan frissnek tűnik, és őszintén, megérdemel egy halom airplay-t minden rádióállomáson, amely aktuális rockot játszik. (Mert igen, játszanak!) Az albumot szövegileg és hangzásilag is átjárja a vágyakozás és a fájdalom esszenciája. Különösen nyilvánvaló ez abban, ahogyan a ‘Better Days’ követi a ‘The Fray’-t. A vágyakozással együtt a remény és a gyógyulás érzése is érződik, ami megmutatja, hogy miért kerestek mindig is oly sokan menedéket a Staind zenéjében az évek során. Az utolsó két szám súlyos hangzással zárja az albumot. A ‘Hate Me Too’ a ritmusszekciót helyezi reflektorfénybe. A gitárok tempóját meghatározó Sal Giancarelli dobos és Johnny April basszusgitáros folyamatosan magasan teljesít ezen az albumon, de ez az előadás viszi a pálmát. A címadó szám, a ‘Confessions of the Fallen’ sötét finálé. Még mindig szórakoztató, de egy igazi headbanger, ami egybefogja az összességében elég masszív albumot.
Néha a zenekaroknak nem kell újra feltalálniuk a kereket ahhoz, hogy egy nagyszerű albumot adjanak ki. A Staind zenéjének azon elemei, amelyek valóban az ő jellegzetes hangzásukat alkotják, ezen az albumon a középpontban vannak. Ahhoz képest, hogy a zenekar nem ad ki következetesen albumot, mindig képesek összeállni, és kiadni valamit, amiben van érzés és szándék. Bár szívesen látnám őket még jobban belelépni azokba az elemekbe, amelyeket elkezdtek modernizálni, nem lehet megdönteni egy olyan zenekart, amelyik hiteles marad ahhoz, akik ők maguk.
Mácsai Dani
