Ballroom Blitz – 2023. II.

Dionysos Rising

Avenged Sevenfold: Life is but a Dream… (2023)

A kaliforniai metalfejek megírták a maguk Falát. Márpedig a rock-opera műfaja determinál egyfajta teatralitást és végletekbe csapó változatosságot. Egyik percben korai önmagukat idézik fel, keverve egy kis System Of A Downnal, a másikban már Frank Sinatra nyíg Shadows hangján. Mindezt akár egy dalon belül is, és ez még csak a nóta első másfél perce.

Azaz útkeresés továbbra is van, a túlzott Metallica hatásoknak viszont kábé annyi. Sokkal inkább a Faith No More szellemisége lengte be ezúttal a stúdiót, már amennyiben minden is belefér. Mit belefér, bele kell szuszakolni, ha kell, ha nem. Sokan fogják utálni ezt az albumot, de legalább annyian fogják azt gondolni, hogy az A7X megírta a mesterművét, a magnum opusát. Főleg majd 10 év múlva. Egy biztos, meló, az van benne. És szerintem ahhoz képest, hogy milyen csapongó, és mennyire megmutatkoznak az énekes hiányosságai a metalon túlmerészkedve, kifejezetten élvezetes.

Girlschool: WTFortyfive (2023)

girlschool.jpgAzt hiszem, a Girlschool kevésbé a zenéje különlegessége okán kúszott be a közép-európai rocker köztudatba (az enyémbe legalábbis), inkább csajbanda mivoltuk és a tény, hogy Lemmy húzta (tolta) őket (is) helyezte reflektorfénybe a csapatot. Nem mintha a "Hit and Run" például ne lenne pöpec kis album, meg is van bakeliten. De mindegy is, itt vannak, és elszórakoztatják magukat 45 évvel a megalakulásuk után is (lásd lemezcím).

És minket. Merthogy a korong – nyilvánvaló hiányosságai ellenére, pl. műanyag dob, virtuóznak igazán nem nevezhető gitárszólók – szórakoztató, nem kell, hogy a hallgató kínosan érezze magát a nagymamik miatt. Kellően modernizálták magukat (hangzás, egyes gitártémák), de azért alapvetően most is a jó öreg hangos rock 'n' rollról van szó, amiben mindig is jók voltak. És ami a legszebb az egészben, hogy nem az az amerikai, nyálas fajta, valahol mélyen bennük van még a szutykos angol iparvidék kosza-mocska-nyomora. Ezt odaát máshogy játsszák – már csak ezért is ajánlom.

Nighthawk: Prowler (2023)

nighthawk.jpgEz a cucc azoknak lehet érdekes, akik visszasírják a The Night Flight Orchestra első két lemezét, amin még nem fullba tolták a nyálas vonalat. Azok még a '70-es évek olyan lenyomatát, metszetét adták, ami többé-kevésbé nélkülözte a kereskedelmi megfontolásokat. A szerelem-projektként indult oldalági banda szerintem maga sem gondolta, hogy ez rajtuk kívül mást is érdekel majd.

De érdekelt, így egyre inkább az AOR és a '80-as évek soft-rockja felé tolta őket a retro hullám. Megjegyzem, ettől még továbbra is jók, szvsz. Namármost a Nighthawk egy újabb retrográd brigád Björn Striddel a mikrofonnál, csak még autentikus és total underground. Kell ez nekünk? Kell hát, ez tesz minket boldoggá, hogy mi már a demókat is ismertük. És nyilván akkor volt az igazi, az elején. Nem olyan ütős szerintem, mint a TNFO, de kellemesnek felettébb kellemes.

Texas Hippie Coalition: The Name Lives On (2023)

thc.jpgValahonnan a Rebel Meets Rebel környékéről jöhetett az ihlet. Aki nem emlékszik rá, az a panterás zenei szekció kísérletezése volt David Allan Coe veterán blues- és countryénekessel. Az Abbott tesók faterja amúgy country dalszerző és producer volt, innen a kötődés ehhez a világhoz, hozzáteszem, ezen gyökerek Dimebag játékán is átszűrődnek nyilván.

Amilyen népszerű odaát a saját népzenéjük, és amilyen nagy respektje van a texasi nu-metalosoknak a fiatal rockerek körében, meg voltam győződve arról, hogy ez a Pantera találkozik a countryval sokkal nagyobbat durran majd. Hiszen a southern rock alfája és ómegája arrafelé a gitáralapú muzsikáknak, a Texas Hippie Coalition pedig ennek a műfajnak a modern, mai korhoz igazított változata.

Ehhez képest marha nagy sztároknak nem mondanám őket (legalábbis errefelé), de ez nem is baj addig, amíg annyit összetarhálnak, hogy 2-3 évente egy kellemes albummal elő tudjanak rukkolni. Ha nincsenek az asszonyok a közelben grillezéskor, a Molly Hatchetet le lehet cserélni rájuk. Több nem is nagyon kell, ha van elég sör.

Tygers Of Pan Tang: Bloodlines (2023)

tygers_blood.jpgMondtuk már néhányszor, hogy ez az angol veterán csapat manapság is egy korrekt kis melodic rock formáció. Ha még nem döntötted el, hogy rájuk szánod-e az időt, kábé úgy képzeld el őket, mint egy olyan Dokkent, ahol az énekes történetesen énekelni is tud még. Az újabb-kori lemezeiken meglehetősen sztenderd minőséget hoznak, így gyakorlatilag bármelyikbe érdemes lehet belehallgatni, vagy éppenséggel a tavalyelőtt kijött "Majors and Minors" c. válogatásba, ami csak a frissebb albumaikból szemezget.

Tudod mit? Kezdd is azzal, mert a "Bloodlines"-t egy fokkal gyengébbnek érzem az előző korongoknál. Na, nem rossz ez sem, de majd akkor lesz érdemes elővenni csak, ha már ráéreztél a banda dallamvilágára. Maradjunk is ennyiben!

Kotta

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.