Fémforgács
Ha az ember hosszú ideje van benne valamiben, akkor az mindig meghatározó, hogy az adott dologgal hol, mikor és milyen körülmények között találkozott. Ez a zenére kimondottan igaz. Egy élet zenei ízlését meghatározhatja az, hogy bizonyos hangokkal mikor tartjuk az első randevúnkat. Pont ezért vagyok igazán különös kapcsolatban a svéd Sorcerer zenekarral, akik nem elég, hogy svédek, de még az egyik kedvenc stílusomban, az epikus doom metalban alkotnak már a 80-as évek vége óta. Igazából mondjuk Johnny Hagel basszer és Anders Engberg énekes voltak azok, akik fő mozgató rugói a Varázsló máig tartó utazásának, de ez az utazás bizony nem volt híján viszontagságoknak. Johnny sem szerepel már az új kiadványon, így igazából az irány már csak az énekes szájíze szerint alakulhat tovább, természetesen kipróbált, nagyszerű zenészek társaságában…
De térjünk vissza az első találkozáshoz: számomra a Sorcerer a 90-es évek elejének brutális, kihagyhatatlan ígérete volt a bandáról elnevezett bemutatkozó, majd a rá következő The Inquisition című demójával, ami után gyakorlatilag földbe álltak. Itt egy olyan zenekar megszületésének lehetősége villant meg, ami csak egy Solitude Aeturnushoz, Candlemasshoz mérhető a műfajban, ám ez az áttörés sosem következett be. Ettől függetlenül kifejezetten megörültem, amikor a semmiből előbújva 2015-ben végre egy teljes értékű anyagot készítettek In The Shadow Of The Inverted Cross címmel, ugyanúgy az epikus doom égisze alatt, azonban sokkal szabadosabban értelmezve a műfajt. Rengeteg heavy/power metal elem társult a lassú és monumentális szerzemények közé, ami már nem azt a fajta klasszikus vonulatot követte, amivel megismertem a banda nevét. Aki először találkozott velük, minden bizonnyal azonnal megkedvelte őket és a sorra következő folytatásokban is örömét lelte (valljuk meg, én sem pontoztam le őket az eddigi legjobb albumuk, a The Crowning Of The Fire, majd a kissé langyosabb Lamenting Of The Innocent esetében sem), viszont bennem mindig maradt egy űr, egy hiányérzet, mert vártam a régi kedvenc, a klasszis megnyilvánulását minden egyet tételben.
Hogy mit változtat ezen a közelmúltban megjelent Reign Of The Reaper? Az égvilágon semmit! A várakozás továbbra is ott marad, de még elérhetetlenebbé válik a nosztalgiázás, mert a friss korong egy fokkal megint jobban idomult a hagyományos heavy/power vonalhoz úgy, hogy még a minőséget is sikerült valamivel feljebb tornászni. Kerülgetem a dalokat, mint a forró kását, keresem a hibákat, a kötekedni való megoldásokat, de egyszerűen be kell ismernem, ennek a Sorcerernek teljesen jól áll a mai arculata és a többit el kell engedni. A 47 perces anyag 8 tétele, az átlagosan 5-6 perces játékidővel ugyan bőven tartalmaz lassulásokat, tobzódnak a pátoszban és az epikusságban, de a játékos, már-már virtuóz gitárszólók, a jellemzően közepes tempók, a vastagon odapakolt billentyűk inkább repítenek egy mágiával és varázslattal telített álomvilágba, mint a végzet sötét tengerére. Ugyanakkor ez cseppet sem baj! A Reign Of The Reaper a zenekar eddig kiadott legjobb lemeze, amit első percétől kezdve élveztem hallgatni akkor, ha doomként funkcionált és akkor is, amikor éjfekete lovakon ugyan, de a csatamező sűrűjébe vetették magukat. Erre tökéletes példa már a nyitó Morning Star is, aminek csak a záró kórusai emlékeztetnek minket valamennyire a doom metalra. A címadó tételben pont fordítva mennek a dolgok: súlyos doom lépegetések után jutunk el a minimális extrém vokált is felmutató galoppozásig. Szerencsére minden dalba sikerül pár csavart is beépíteni: akad itt dráma, szimfonikus zenekarokra emlékeztető kórus, valamint modernebb metalos zúzás is.
A főszerep természetesen továbbra is Anders Enberget illeti, aki egy kifejezetten alulértékelt énekesnek mondható. Tony Martinhoz hasonlítható hangja nemhogy nem kopott az évtizedek során, hanem inkább egy kellően izgalmas karcossággal bővült, amit most mutat be a legjobban. A végeredményhez persze hozzájárul az is, hogy ezúttal jóval szerényebb, mégis slágeresebb tételeket sikerült összehozniuk, legyen szó jól működő riffekről, menetelésekről, vagy a megjelenő dallamokról. A Candlemass és a Tony Martin korszakos Black Sabbath (főként a Headless Crossra érdemes gondolni) hangulat mellett éppoly vastagon megjelenik a Virgin Steele, Manilla Road és Manowar hatás, ám mindezek ellenére nem érezhetjük kópiának az anyagot pont ennek a sajátos keveredésnek köszönhetően. A nagyok egybegyúrt tulajdonságait ráadásul egy igazán modern, erőteljes hangzással tolják az arcunkba, ami részemről elég sterilnek tűnik, főleg a már említett, néhol már neoklasszikus ízzel rendelkező gitárszólók esetében. Ez az egyetlen, ahol némi szerénységet, alázatosságot elviselt volna az anyag a páncélcsillogtatás helyett, de könnyen lehet, hogy sokan ezeket a pillanatokat fogják a legjobban imádni.
A kultikus Sorcerer minőség tekintetében végül is beváltotta az ígéreteit és naggyá vált, de más módon, mint ahogy az kezdetben meg volt írva számukra. A Reign Of The Reaper a polír hangzása, újfent elcsépelt, hangulatához annyira nem illő borítója ellenére sikerre van ítélve, mindenképp ajánlott hallgatni való, az erőteljes, epikus dalok kedvelőinek pedig a év eddigi legjobb kiadványa lehet.
