rattlead.hu
Running Wild: Gates to Purgatory és Branded and Exiled (1984 és 1985)
Folytassuk az „úgy alakult…” kategóriát a Running Wild szegecses-bőrös korszakának két albumával! (Rock ’n’ Rolfék, mint tudjuk, ezeket követően váltottak arculatot, és húzták fel hajójuk árbocára a halálfejes lobogót.) A Branded and Exiled-dal ismertem és szerettem meg a csapatot. A debüt sem rossz lemez (sőt!), de nálam egyértelműen a B&E viszi a prímet: minden hangja kincs, talán az Evil Spirit és a Marching to Die halványabb egy árnyalatnyival a többi nótánál; a Gates… kapcsán a Black Demonról és a Preacher-ről mondhatom el ugyanezt.
Malice: In the Beginning… és License to Kill (1985 és 1987)
Emlékszem, Dávid barátom mennyire dicsérte a Malice bemutatkozó nagylemezét: hogy mekkora (robhalfordos) hangja van James Neal-nek, hogy milyen frankó nóták sorakoznak a korongon (Into the Ground, Air Attack, Stellar Masters stb.), és igen, tetszett is az anyag, de aztán jött a folytatás, ami még profibb, még érettebb produkció volt, olyan dalokkal, mint az abszolút kedvenc Sinister Double, az Against the Empire vagy a Breathin’ Down Your Neck, úgyhogy onnantól a License to Kill lépett elő a favoritommá. Azt követően a frontember sajnos távozott, a harmadik nagylemez pedig negyedszázados kihagyást követően látott napvilágot, nem kisebb név, mint James Rivera énekével.
Exciter: Unveiling the Wicked és Exciter (1986 és 1988)
Az itt említett két anyagot a gitáros, Brian McPhee személye köti össze. És bármennyire is etalon számomra az eggyel korábbi Long Live the Loud (azzal az opuszukkal találkoztam először), egyértelműen az Unveiling… a kedvenc Exciter-albumom. Gyakorlatilag hibátlan alkotás, talán egyedül a Shout It Out nem hozza a többi nóta által prezentált színvonalat. Az olyan dalok, mint a Break Down the Walls, a Die in the Night, a Living Evil, vagy a Live Fast, Die Young az irányzat legkiválóbb darabjai közé tartoznak. Az Exciter (O.T.T.) album sem sokkal marad el az UtW mögött, de az már messze nem vált akkora kedvencemmé.
Vendetta: Go and Live… Stay and Die és Brain Damage (1987 és 1988)
Míg a Go and Live… egy zsigeri speed/thrash anyag, és ezáltal remek bemutatkozás volt, a Brain Damage a zseniális folytatás, amely a Vendettát a német thrash élmezőnyébe emelte. Egy kissé kommerszebbre hangolt, összességében lassabb, ugyanakkor komplex, mégis abszolút befogadható alkotás, amelynek dalai (talán mert a maga idejében és azóta is rengeteget hallgattam) egytől egyig belém égtek. Nálam ez a No. 1 Vendetta album, olyan nótáknak köszönhetően, mint kedvencem, az instrumentális, örömódás Fade to Insanity, a War, a Brain Damage vagy a Love Song. A csapat ezt követően bő egy évtizedre feloszlott, a 2007-es Hate így már egy új korszak nyitányát jelentette.
Saigon Kick: Saigon Kick és The Lizard (1991 és 1992)
A Saigon Kick énekese Matt Kramer – volt a csapat első két albumán, távozását követően pedig a gitáros agytröszt, Jason Bieler ragadta magához a mikrofont (megjegyzem, a banda papíron ma is létezik, és a frontembere újra Kramer, de új stúdiólemezt ebben az évezredben még nem adtak ki). Zseniális volt a debüt, és még zseniálisabb a második felvonás. Szimpátia alapján nehezen tudok különbséget tenni köztük, valamiért mégis az van bennem, hogy a The Lizard érettebb, meggyőzőbb alkotás – de tényleg csak egy hajszálnyival. Ami azonban biztos, hogy a folytatásban, Jason énekével már nem alkottak olyan kimagaslót, mint pályafutásuk kezdetén.
Iron Maiden: The X Factor és Virtual XI (1995 és 1998)
Judas Priest: Jugulator és Demolition (1997 és 2001)
A Vasszűznél Blaze Bayley, a Priestnél Tim „Ripper” Owens neve fűzi össze a fenti két alkotást. Szubjektív Iron Maiden-albumrangsorom összeállítása alkalmával már hitet tettem a Virtual XI mellett, a Judas Priest-lemezek listáján pedig a Jugulator végzett előrébb, úgyhogy itt most nem is vesztegetném az időt a miértekre. Befejezésül viszont jöjjön két, általam önkényesen, pusztán a minőség okán egymáshoz láncolt albumpár!
Mercyful Fate: Melissa és Don’t Break the Oath (1983 és 1984)
A MF-életműből klasszikus voltuk miatt emelném ki a csapat első két nagylemezét; King Diamondék ’90-es években készült albumai véleményem szerint a nyomába sem érnek a címben szereplő alkotásoknak. S hogy a kettő közül melyik a jobb anyag? Melyik tetszik jobban? Nehezen tudnám megmondani. A Don’t Break…-kel ismertem meg őket, ezért ahhoz a lemezhez van egy nagyon erős érzelmi kötődésem, a Melissa viszont az első percétől az utolsóig zseniális, örökérvényű darab, A NAGYBETŰS MERCYFUL FATE. Nincs gyenge pillanata, igaz, a Don’t Break…-nek se nagyon van, úgyhogy egyezzünk ki döntetlenben!
Love/Hate: Blackout in the Red Room és Wasted in America (1990 és 1992)
A csapattal való ismerkedést – a véletlennek köszönhetően, vagy mert akkor az volt a legfrissebb albumuk – a Wasted in Americával kezdtem, és bár valamennyi anyaguk megvan, azóta sem hallottam tőlük ennél jobb zenét. A Wasted… után viszonylag gyorsan a Blackout…-ot is beszereztem, de mivel az is ugyanarra a kaptafára készült, már nem durrant nálam akkorát, mint a ’92-es lemez. Ha összekeverve játszanák le nekem a két lemez dalait, lehet, nem is tudnám azonnal megmondani, melyik melyik korongról származik. Mintha eredetileg ezek az anyagok is dupla albumnak készültek volna… Színvonalukat tekintve azonos minőséget képviselnek, az érzelmi szál a Wasted…-et köti hozzám erősebben. Amit azonban bátran ki merek jelenteni, hogy a folytatás már messze nem volt ilyen fényes.
A fent említett lemezekkel kapcsolatban nálatok merre billen a mérleg nyelve? Tudtok még ilyen albumpárosokat említeni, amelyek jól elkülöníthető zárványt képeznek egy csapat életművében?
