rattlead.hu
Ismét közös cikkírásra adta a fejét a szerkesztőség, és ezúttal Coly, John Quail, és Buga B osztja meg veletek rendkívül szubjektív élményeit arról, hogy mely bandák koncertjei voltak életük legrosszabb és legjobb ilyen jellegű eseményei. Ahogy az eddigi közös cikkeknél, itt is a szubjektivitás a kulcsszó, és persze várjuk kommentben a ti legrosszabb/legjobb élményeiteket is.
„Csak a szépre emlékezem…”
Az elmúlt, lassan 40 évben számtalan koncertnek lehettem részese, és ennyi idő alatt bizony kopnak az emlékek, vagy éppen ellenkezőleg: egyes élményeket utólag megszépít a nosztalgia. Ugyanakkor egészen biztos vagyok benne, hogy meghatározó volt számomra és még sokáig töltekeztem például az 1986-os Scorpions, az 1987-es Helloween, valamint az 1988-as Metallica és Iron Maiden koncertből. A Stormwitch is nagy kedvencem volt akkoriban, a német csapat Petőfi Csarnokbeli fellépései is mindig ünnepi eseményt jelentettek számomra.
De ha leg-et kell említenem, akkor elsőként a Slayer 2018-as bécsi koncertje jut eszembe (itt írtam róla). Ott minden nagyon összejött: a kiemelt állóhelyeket a sima talponállótól elválasztó kordonnál álltam, nem volt tömegnyomás, rövid időn belül letoltam egy liter fröccsöt, ami aztán éreztette is a hatását, ráadásul a csapat fantasztikus setlistet állított össze. Még élénken élt bennem a három évvel korábban, a párizsi Bataclan klubban, az Eagles of Death Metal koncertjén történt mészárlás emléke; ott volt a levegőben, hogy ez bárhol, bármikor megtörténhet, és amikor felhangzott a Post Mortem (majd a South of Heaven, végül pedig a Raining Blood), testemmel nekifeszültem a sötétnek, és azt gondoltam, ha most lőnének, erre a zenére simán meg tudnék halni. Katartikus élmény volt.
Ugyancsak revelációként hatott rám az Avantasia 2008-as fellépése a Sziget Fesztiválon, ahol nem sejtettem, hogy Jorn Landét és Kai Hansent is viszontlátom majd a színpadon. Tobiék aktuális lemeze, a The Scarecrow nagyon betalált nálam, így egyik kedvenc Avantasia-nótám, a Lost in Space hangjaira én is lebegtem az űrben.
A Living Colour 2008-ban frenetikus bulit nyomott az A38-as Hajón, a zenészek zsenialitását ráadásul karnyújtásnyi közelségből volt alkalmam megtapasztalni. 2011 óta minden egyes Judas Priest koncertet nagy élményként tartok számon, de a Volbeat 2013-as, PeCsa-beli fellépésén is sikerült extázisközeli állapotba kerülnöm (akik ismernek, tudják, hogy ez nagy szó 
) Természetesen a Black Sabbath 2016-os búcsúturnéjának budapesti koncertje is örök emlék, ráadásul ennek az estének köszönhetem újdonsült kedvencemet, a Rival Sons-t is, akik Ozzyék programja előtt melegítették be a közönséget, és akikről ekkor hallottam először.
Szintén piros betűs ünnep volt a Kiskével és Hansennel kibővült régi/új Helloween 2018-as, FEZEN-es fellépése. Tavaly, Barcelonában óriási hangulat kerekedett, amikor felcsendültek az Accept klasszikus nótái, a Kiss-től pedig életem talán leglátványosabb showműsorát kaptam ugyanitt. Szóval ennyi év után nehéz lenne egyetlen vagy néhány buliról örömódát zengeni, ráadásul a koncert, az élő zenével való találkozás alapvetően különleges alkalom, nem is nagyon tudnék olyat megnevezni, amit ne élveztem volna. Alapvetően csak olyan előadókat nézek meg, akiket szeretek, vagy akik érdekelnek. Maximum a hangzásba tudok belekötni: annak idején a Petőfi Csarnokban gyakran kellett elszenvednünk a keverőpult mágusának bravúrjait, amikor is vagy az ének vagy a gitár nem hallatszott, elnémult, hirtelen felerősödött – na, ez tényleg az élvezhetőség rovására ment. Az „újkorból” egyetlen ilyen borzalomra emlékszem, amikor az In Flames 2004-es, szigetes fellépésén alig lehetett valamit hallani a csapat egyébként remek muzsikájából.
De összességében nincsenek rossz érzéseim: amikor otthagytam egy koncertet, azt sem csalódásként éltem meg. Szimplán kíváncsi voltam egy általam addig nem ismert csapat muzsikájára, és amit hallottam tőlük, az nem győzött meg.
Coly
Kezdeném a legrosszabbal… 1998. szeptember 11. (Már maga a dátum előrevetít egy pontosan három évvel későbbi, tragikus kimenetelű eseményt!) Szóval 1998-at írunk, és a PeCsából az E-Klubba áthelyezett Iron Maiden koncertről van szó. Az ok: állítólag egymásra szerveztek két eseményt amatőr módon, ezért vitték át Harris-éket a jóval kisebb befogadóképességű helyszínre. Eleve a PeCsa is szűkösnek bizonyult volna, az E-Klub pedig végképp elbukott egy ekkora népszerűségű esemény problémamentes lebonyolítására. Valójában nem is a Blaze Bayley-vel felálló zenekar teljesítményével gyűlt meg a bajom aznap, hanem a biztonsági személyzettel. Aki ismer, az tudhatja, micsoda rendbontó alak vagyok. 
Nos, amikor kis társaságunk odaért, szembesülnünk kellett vele, hogy a közönség beengedése kritikán aluli. Nyilvánvalóan több belépőt adtak el, mint amennyien befértek oda. Érvényes jeggyel sokan maradtunk kint, miközben odabent már rákezdett a banda és ezerrel ment a Futureal. A kintrekedtek jogosan voltak felháborodva a klub személyzetének töketlenségén. Mire nagy nehezen bejutottam társaimmal, a The Angel and the Gambler is félig lefutott, pedig az egy tízperces nóta. Mindegy -gondoltam-, a lényeg, hogy végre bejutottunk. Mivel akkora tömeg volt a teremben, hátul álltunk meg. Alig láttam valamit, pedig 1,82 magas vagyok. Volt ott egy asztal, amin már állt egy lány, arra feltérdeltem (direkt nem álltam rá cipővel), hogy picit szemrevételezzem a zenekart. Rögtön rámförmedt az egyik biztonsági ember és mutatta, jöjjek le onnan. Szófogadó módon eleget is tettem kérésének, de belémkötött. „Most mi a probléma, lejöttem, nem?” – mondtam neki, de szinte azonnal a képembe is sorozott, amitől hátradőltem. Mögöttem már ott állt a másik „smasszer”, elkapott a hónom alatt, az előttem lévő megfogta a lábaimat, s mire a döbbenettől magamhoz tértem volna, már ki is dobtak az épületből. Nyilvánvalóan előre kiszemelték maguknak az antipatikus pofámat és összedolgoztak, nem rögtönzött akció volt részükről ez a néhány másodperc alatt lezajlott incidens. Így esett, hogy a minimum kétórás, húsz dalt felölelő Virtual XI turné budapesti előadásából cirka öt percet sikerült elcsípnem. Mivel kint még mindig álltak, tiszta sor, hogy így csináltak helyet bent a bebocsátásra várakozóknak. Aki nem tetszett, azt kipenderítették bentről (az asztalon álló lány maradhatott, neki elnézték), ezáltal bejuthattak mások is. Velem jól jártak a szervezők, mert társaim szolidaritásból szintén elhagyták az E-Klubot, tehát az eltávolításommal négy férőhelyet is nyertek (A gyökerek! )!
A legjobb koncertélményem 2019. május 29., Bécs, Wiener Stadthalle. A színpadon minden idők talán leglátványosabb show-elemekkel operáló bandája, a KISS! A több mint tizenhatezres csarnok teljesen megtelt. A kiemelt állóhelyre szóló jegy olyan élményt biztosított, amely túlszárnyalta minden elképzelésemet. Az előzenekar nem hagyott bennem mély benyomást, de nem törődtem vele, hisz’ nem is miattuk mentem Bécsig. Immár hagyományosan mutatták a kivetítőkön, ahogy Simmons-ék a kulisszák mögül megérkeznek a színpadra, majd a szokásos felvezető után lehullt a függöny. A szám is tátva maradt, ahogy a pirotechnikai kavalkád közepette a tagok az égből alászálló talapzatokon belecsaptak a húrokba, s mire észbe kaptam, szólt a Detroit Rock City. A fellobbanó, gigantikus lángcsóvák pokoli forrósságot árasztottak, a KISS pedig három órán át játszotta bő négy évtized klasszikus dalait. Sosem tapasztaltam ehhez fogható tűzijátékot belső térben, megkockáztatom, egyetlen általam látott koncerten sem! Ezen a több éven átívelő, búcsúturnéként beharangozott előadássorozaton talán még korábbi önmagukon is túltettek látványban, hangzásban. Frenetikus élményt nyújtottak, amelynek a hatása alatt éltem hetekig, és a mai napig jóleső borzongás fog el, ahogy visszagondolok rá. Hab a tortán, hogy a belépővel ingyen lehetett utazni aznap Bécs valamennyi tömegközlekedési eszközén. Feledhetetlen, lenyűgöző és számomra felülmúlhatatlan műsort láthattam azon a májusi estén a Habsburgok egykori fővárosában!
John Quail
Én is kezdeném a legrosszabbal, ami azért is volt nagyon fájó, mert egy olyan nagy kedvenc produkált minősíthetetlen produkciót, akitől pont nem vártam volna. A helyszín: Barcelona Rock Fest, a dátum: 2022. július 1. Az elkövető: a Blind Guardian. Igen, a mindig tökéletességre törekvő, szuperprecíz, a mindenki felett egy szinttel álló Blind Guardian. Pedig aznap nagyon jó kis line-up volt, egy kiemelkedő Meryful Fate produkcióval, és emlékszem, mennyire vártam már a BG-t, hiszen épp a Somewhere Far Beyond 30 éves évfordulós turné közepén voltak, plusz Majkának nagy büszkén akartam mutogatni, hogy mekkora bulit csinálnak a német bárdok.
Ehelyett kaptunk egy szedett-vedett setlistes, enervált, unott előadást, amilyet még sosem láttam a bandát. Valahogy nem volt meg a kémia a banda és a közönség között, talán pont nem vágytak egy nagy fesztivál nagy színpadára a produkciójukkal, és ez erősen érződött minden percen. Egyedül az éppen akkor betegség miatt beugró basszeros próbálta meg megmutatni, hogy ő a Blind Guardianben akar játszani, a többiek inkább csak kötelességből tolták le a haknit. Igen, haknit, sajnos erre nincs jobb szó, mert az általam tizenvalahányszor átélt varázslatot ezúttal nem hozta a csapat.
Szerencsére pozitív élményből azért annál több van, akár csak a BG háza tájáról is, de talán az időpont közelsége miatt, vagy talán csak azért, mert annyira jó buli volt az egész, az én legjobb koncertem az Obituary fellépése volt idén nyáron az Alcatraz fesztiválon, ugyanis ez a koncert ezúttal kristálytisztán szólt, így végre kivehetővé vált a banda death metaljának minden finomsága, amik eddig rejtve maradtak előttem. Tökéletes koncert volt, tökéletes hangzással és tökéletes szettel. Majka kollégával teljesen el voltunk ájulva, és itt bukott ki a szájából az a legendássá vált mondás, hogy „ez a death metal jazze.” Az pedig még tovább növeli az esemény értékét, hogy valószínűleg egyszeri és megismételhetetlen élmény volt. Szorosan mögötte pedig egy hajnal ötös, fedélzeti Jungle Rot koncert következik a 70 000 tons of metalon, illetve egy londoni Nine Inch Nails fellépés, de ezek már más sztorik….
Buga B
