rattlead.hu
A Sworn Enemy első albuma, a 2003-ban megjelent As Real as It Gets, egy fasza kis hardcore csapás volt, amely igencsak mély nyomot hagyott a stílus kedvelőinek arcszerkezetén. Az 1997 – ben alakult new york-i együttes (Két évig Mindset néven futottak) már itt is fémesebb hangzást alkalmazott, de ez akkor már bevett formula volt. Aztán eltelt három év, s a zenébe beleütötte az orrát az a fránya thrash!! HEHEHE!! A kaliforniai Big Fish stúdióban rögzített anyag, ha akarná, sem tudná letagadni, hogy súlyos thrash fertőzésben szenved. Lorenzo Antonucci gitáros, Jamin Hunt basszer, Pauly „No Neck” Antignani dobos (R.I.P.) és Sal Lococo énekes egy olyan crossover bombát eszkábált össze, amely rohadt nagyot robbant, s a lökéshullám rögtön az első vonalba repítette a csapatot. Sokan rájuk tapasztották rögtön a metalcore címkét, de én ezt a kifejezést nem minden együttesnél szerettem. A Metalcore konyhában csak szaggatják a tésztát, a Sworn Enemy viszont metéli, s még húst is darál mellé!!
Akik imádnak otthon headbangelni, azok nem csalódhatnak! Lorenzo olyan súlyos döngölésekkel és a reszelésekkel tömte tele mind a 11 szerzeményt, hogy a hallgató legszívesebben addig rázná a fejét, amíg az agya pezsegve ki nem fröccsen az orrlyukán keresztül, mint valami szénsavas üdítőital. Aki esetleg baseball sapkában szeretne eme testmozgásnak hódolni, az a CD elindítása előtt erősítse a fejére ragasztószalaggal, ugyanis tuti, hogy már az első nótánál lerepül róla a francba! Természetesen az ősök szelleme, főként a Slayer gyakran bekukkant az ablakon, de pofátlan nyúlásokról szó sincs. A jobbnál jobb és a ferrobondot is megszégyenítő ragasztóképességű riffek úgy jönnek egymás után, mint a szilikon cicák Rocco Siffredi műtermében. A dalok remek érzékkel vannak gatyába rázva, s Lorenzo jó néhány remek szólóval is megajándékozza a meglepett zenefogyasztót, aki szíve szerint már az első percekben megpróbálna olyan tornagyakorlatokat végezni a muzsikára, ahol a tornacipője szinte eléri a plafont. Az öregebbek inkább vegyék le, s próbálják meg vele eltalálni a villanykörtét, mert a végén még beáll a derekuk, s fájdalmas kínok között, a szőnyegen kúszva tudják csak a lejátszót megközelíteni, hogy újraindítsák a lemezt.
Mondanom sem kell, hogy az album piszok mód megdörren, bár az elsőhöz képest itt egy tisztább, viszont igen csak mély metszéseket ejtő sound segítségével próbálnak minket megsemmisíteni. A The Begining of the End után bő másfél évvel jött a következő album, a Maniacal, amely szintén ultra keményre sikeredett, de itt már nekem nem volt ütközésig tolva az elégedettségi mutatóm. Szigorú volt és brutális, de ahogy jöttek sorban a dalok, egyre jobban elveszítettem a fonalat, s néha már azt sem tudtam melyik szerzeménynél járunk éppen. S ezzel így voltam a későbbi lemezeknél is . Mondjuk a 2014 -es Living on Borrowed Time -nál megvillant bennem újra egy kis remény, ugyanis ezen az anyagon egy kicsit visszafordultak a hardcore felé, s jó érzéssel tudtam végighallgatni. De a 2019-es alkotásuk, a Gamechanger már egyáltalán nem tudott a közelembe férkőzni, sőt, néha már kifejezetten untatott! Persze, ez csak az én véleményem, s eszem ágában sincs megbántani a csapat feltétlen és hűséges híveit. Egyezzünk ki abban, hogy nálam az első két lemez a főnök, de a Maniacal is még földhöz tud vágni, néhány bloody mary elfogyasztása után. HEHE!! Egyébként kíváncsi leszek Dani kollégám véleményére is ez ügyben, hisz ő nagy rajongója a Sworn Enemy-nek!
Tudom, hogy a legtöbb olvasó nem szereti a hosszú recenziókat, úgyhogy nem is áll szándékomban tovább pofázni! Azt leszögezhetjük, hogy a Sworn Enemy letette a névjegyét, s sosem fognak a feledés homályába merülni. Az meg cáfolhatatlan tény, hogy a The Begining of the End egy rohadt jó crossover csemege! Egy jó nagy szelet new york hardcore steak, amely bőségesen megvan szórva tradicionális thrash fűszerrel! Kizárt, hogy megüli a gyomrodat, de ha még is, majd leugrálod az album hallgatása közben. Tudtommal a Sworn Enemy még aktív, bár 4 éve nem jelentkeztek semmilyen cuccal. Kíváncsi vagyok, hogy arcon tudnak e még ütni úgy, mint 17 évvel ezelőtt!
