Hard Rock Magazin
Az őszi koncertdömpingből ez az este volt az, ami az előzetes visszajelzések alapján leginkább felkeltette az érdeklődésemet. Mert nem giganevek érkeztek ezen a szombaton az Analog Music Hallba, viszont már hetekkel korábban elfogyott a koncertre minden jegy. Ráadásul a főbanda első headliner turnéja a jelenlegi, a második zenekarnak pedig a turné előtt csak pár fesztiválfellépése volt. Hogy mégis miért, erre remélem, választ tudok adni.
Egy hajnaltól tartó és fárasztó rendezvényről futtában érkeztem a koncertre, és a kapunyitás után értem oda. A sor bőven az utcán állt, amikorra sikerült parkolót találnom, és az eső is elkezdett csöpögni. De kit érdekel, jó volt látni, hogy ennyien kíváncsiak erre a „csomagra”. A sorban állásnak sajnos az lett a következménye, hogy mire beértem, az amerikai Seven Kingdoms már a deszkákon állt és tolta a power metalját. Úgy látszik, lassan alig lesz olyan turné, ahol ne lenne legalább egy olyan zenekar, ahol a szerintem fontos hangszerek egyike samplerről megy. Jelen zenekarnál a basszusgitáros poszt volt ilyen, a dörmögő alapok gépről érkeztek, ettől függetlenül nem volt rossz, amit láttam és hallottam. Őket csak messziről lestem meg, mert annyian voltak a teremben, hogy a fotós motyóval esélytelen volt előrébb furakodnom.
A Kevin Byrd–Camden Cruz gitárpáros nagyon jól kiegészítette egymást, két eltérő személyiség, de mindkettő nagyon él a színpadon. Camden hatalmas rőzséjével amúgy is egy feltűnő jelenség, és ehhez még nagyon szórakoztató is a produkciója, Kevin picit visszafogottabb, de a közönséggel való kommunikációja talán erősebb volt társánál.
A hely szűke miatt mozgásban kevesebbet hoztak, az énekesnő Sabrina Valentine próbált helyettük is mozogni. Úgy láttam, hamarosan szülni fog a hölgy, de ez nem nagyon látszott a színpadi mozgásán. A hangja és stílusa egyébként engem néha Doróra emlékeztetett, ami a színtiszta metállal keveredve kellemes perceket szerzett.
Anyagban kifejezetten a tavaly megjelent ’Zenith’ került fókuszba, egy szám kivételével minden erről szólt. A színpad tele volt plüss hamburgerekkel, illetve az énekesnő is hamburgeres lábbeliben lépett fel, ezt bevallom, nem nagyon értettem.
10 évvel ezelőtt járt nálunk a banda, az akkor még létező Club 202-ben a Stratovarius és az Amaranthe társaságában, azóta a tavalyin kívül csak egy albumot adtak ki, tehát amolyan tetszhalott állapotból ébredezhetnek, és egész jól csinálják. Kellemes előétel volt a főétkezések előtt.
Universal Terrestrial / Chasing The Mirage / Life Signs / Valonqar / Love Dagger / Magic In The Mist / A Silent Remedy / Diamond Handed / In The Walls
Azt gondolom, az est következő fellépőit még karrierjük elején láttuk, most még ilyen kisebb helyeken lépnek fel, de a tavaly alakult All For Metalt sokra predesztinálja, amit ezen az estén lenyomtak. A szűkösebb helyen is olyan látványos előadást mutatott be a nyolc ember, amit pár nagyobb banda is megirigyelhetne. Eleve jó fazonok alkotják a csapatot, a dalokat könnyen megjegyezhető és énekelhető refrénekkel pakolták meg, nagyon jól kommunikáltak a közönséggel és a két táncos lány is hozzáadott a látványhoz.
A színpadi kinézet picit Mad Max-es volt, de nekik ez is jól állt. A két fő énekes közül a hegyomlás méretű Tim „Tetzel” (érted, teccel!) Schmidt felelt a hörgős tételekért és a színpadi látványba is ő tett bele többet. Az ő kezében villant meg a „hammer” a Raise Your Hammer nóta alatt, de ő emelte magasba a másik énekest is. A nagy melegnek köszönhetően a tagok hamar leizzadtak, a fotósárokban néha úgy éreztem, mintha valaki locsolna, pedig csak „Thor” mozgott és frontemberkedett a színpadon, szinte a fejem fölött.
Ezzel szemben Antonio Calanna elsősorban a hangjával vívott ki elismerést, tényleg jól hozta a sikolyokat is. Mellette nagyon jól kommunikált a közönséggel és alaposan fel tudta tüzelni őket. Már ha egyáltalán szükség volt rá, mert ezen az estén a terem szinte együtt üvöltötte a dalokat a zenekarral.
Műsor közben elmondták, hogy megalakulásuk óta csupán pár fesztiválos fellépésük volt és most itt van ez a turné. Nos, ez nem látszott rajtuk, a profizmus sütött róluk, semmi megilletődöttség, annyira élvezetes volt, amit láttunk és hallottunk. Ne feledkezzünk meg a többi hangszeresről se, nem megszokott dolog, hogy egy ilyen típusú bandában két hölgy gitározik és nem is rosszul. A szólókat szépen felosztották egymás között, Ursula Zanichelli a vokálozásban is elég intenzív volt. A sok tag és a hely szűke miatt Ursula mikrofonja a fotósárokban lévő mélynyomó ládákra volt ragasztva, amit persze egyik alkalommal picit arrébb taszajtottam, annyira szűk a hely. De a buli után megbeszéltük, hogy nem veszik a fejemet érte.
Jasmin Pabst a színpad azonos felén álló basszusgitárossal, Florian Tomával alkotott látványos párost, de amikor rá irányult a figyelem, akkor azonnal a mini kifutón találtuk a közönség nagy örömére.
Sajnos az Analogban picit szűkös a fotósárok és egy kifutó is van felette, így Floriant csak messziről láttam. Igazából a maszkja tűnt fel elsőre, meg a szuggesztív játéka. Aztán amikor az én „térfelemre” kalandozott, akkor láttam, hogy a bandából talán ő a legőrültebb. Jó értelemben persze, szemei vészjóslóan meredtek rám pár pillanatig, aztán a következő percben már viharzott is vissza a helyére.
Leif Jensen dobossal biztos hátteret adnak a csajoknak, hogy levegyék a férfinépet a lábukról, ami érzésem szerint sikerült is ezen az estén. Mögöttem többen Ursula nevét skandálták több alkalommal is a show alatt.
Mivel egylemezes bandáról beszélünk, természetesen alaposan bemutatták a dalokat, szerintem szerencsés választás volt, hogy nem tettek a műsorukba feldolgozásokat a figyelemfelkeltés céljából. Pedig sok banda produkciója belefért volna a Manowartól egészen mondjuk az Amon Amarthig. Nekem elsőre a Run lett a kedvencem, de szinte mindegyik dal refrénjének egy része egyből a fülbe ragad.
Egy „It’s all for metal and metal for all” szöveg nem okozhat gondot egyik metálos arcnak sem. Hogy kis pihenőt kapjon a terem, a Legends Never Die ballada is bekerült a programba, ahol a két táncos lány egy-egy All For Metal-pólót vett fel magára a láncok és fémek mellett, majd a színpad elejére kitett koponyás látványelemre ültek le, a magyar férfiak nagy örömére.
A pólókat a dal után nagy tapsvihar keretében le is vették és a közönség közé dobták, valaki már megspórolt pár ezret és még egy ereklyével is gazdagodott.
A koncert után pár perccel már a fém maszkoktól megszabadulva álltak elébe a rajongók dedikáláskéréseinek és a közös fotózkodásoknak. Nem tudom, milyen irányt vesz a csapat szekere a jövőben, egy nagyon friss alakulatról van szó, de én látok bennük valamit, szerintem még sokra vihetik. Látványos, színpadias show, könnyen megjegyezhető dalok, könnyen befogadható stílus, ennyi ember mozgalmas produktumot nyújt és nagyon szerethetők a tagok. Engem megvettek!
All For Metal / Fury Of The Gods / Raise Your Hammer / Born In Valhalla / Mountain Of Power / Hear The Drum / Legends Never Die / Run / Goddes Of War
Pár emlékezetes magyarországi fellépés előzenekarként, egy igen jó új album és egy alapjában nagyon szórakoztató és szerethető zenekar, mindez együtt azt eredményezte, hogy ezen az estén szinte egy gombostűt sem lehetett leejteni a teremben. A Wind Rose a nekem is nagyon bejött új album egyik erős tételével, az Army Of Stone dallal nyitott, én már itt éreztem, hogy jó lesz ez az este. Az eddigi fellépéseikhez képest annyi változott, hogy a dob és a billentyű a második szintre került, elég teret adva a frontembernek, a gitárosnak és a basszusgitárosnak. Ha valami negatívumot kéne mondanom, az éppen ezzel kapcsolatos: közel sem használták ki a rendelkezésre álló, az előzenekari fellépésekhez képest megnövekedett teret.
Mivel mind Claudio Falconcini gitáros, mind Cristiano Bertocchi basszer kábeles technikával játszott, szinte egy centit nem mozdultak el. Természetesen a vokálokba is besegítettek, ez is lehet oka a mikrofonhoz tapadásnak. De akkor is feltűnő volt az előző zenekarhoz képest a különbség. De lépjünk is túl ezen, mert ezen kívül minden nagyon fasza volt! Fényből mondjuk kaphattak volna elölről többet, de hangzásban, játékban és a dalokban nem találtam kivetnivalót. A tavalyi ’Warfront’ album megannyi dalát elnyomták és nálam ez telitalálat volt. Korábban is írtam, hogy le a kalappal a srácok előtt, mert bármilyen idő is van, ők az új lemezes fotókon és klipeken látott szőrmékben tolják le a bulikat estéről estére.
Francesco Cavalieri a kezdetektől a közönség kedvence volt, de nem is lehetne másképp, végtelenül szimpatikus frontember. Néha kellett csak nógatni minket, hogy az éneklés és karlendítés mellé egy kis circle pitet is bemutassunk. Ment is becsülettel, a terem közepe elég méretes körberohangálásba kezdett Francesco kérésére. Annak külön örültem, hogy Federico Meranda személyében ténylegesen egy billentyűs szolgáltatta a szintirészeket, még ha szegény az emeletnek köszönhetően kevesebb figyelmet is kapott.
Szintúgy a dobos Federico Gatti, akinek a kezei néha villámgyorsan jártak, de a látványos és nagy cájg mögött alig lehetett látni.
Ha már a két gitáros helyhez kötöttségét említettem az elején, akkor azt viszont meg kell jegyeznem, hogy Claudio ennek ellenére táncaival és a közönséggel való kommunikációjával nagymértékben színesítette a produkciót. Azt már a korábbi koncertjeiken is észrevettem, hogy ő egy elég erős szórakoztató faktor a bandán belül. Most is így volt, amikor épp nem pengetett, akkor mindig történt körülötte valami. És az a fajta jókedv, amit a taljánok hoznak minden egyes bulin, az hamar átragad a nézőkre és ugráló, táncoló, mosolygó, éneklő közönség rakta tele a termet. Eddig, ha jól emlékszem a nagy sláger, a Diggy Diggy Hole a koncertek záró akkordja volt, a rendes verzió után hozzácsapott dance remix átdolgozással együtt, ám ezt most a normál műsor végére tették, de így is hatalmas ovációt kaptak. Amikor letették a lantot a srácok és mindenki előrejött a színpad elejére és csak az őrület uralkodott a deszkákon, az valami frenetikus volt! Hogy mi, rockerek, milyen jól tudunk tombolni és szórakozni egy kis dance music-ra is…
Így vonultak egy kis pihenőre, majd a ráadásban még két újlemezes tétellel visszatértek. Hogy egy igazi ballada is szerepeljen, a ráadás első tétele a Tomorrow Has Come volt. Sajnáltam, hogy a teljes estét az I Am The Mountain zárta, nálam nem ez a legerősebb tétel az albumról, sőt. Picit málházós tétel, nem az a pörgős darab, amilyen maga a koncert is volt. Több, ennél emlékezetesebb momentumot is találni a „törpök” előadásában az új lemez dalai között, eleve mosolyra szaladt a szám, amikor meghallottam ezeket a dalokat, és ahogy elnéztem, a közönség is hasonlóan érezte ezt.
Egy biztos, nálam jelenleg ebben a folkos muzsikában a Wind Rose az egyik – ha nem a legerősebb – csapat, és ez a koncert ebben csak még jobban megerősített. Teljesen megérdemelt a headliner szerep ennyi idő után!
Army Of Stone / Fellows Of The Hammer / Drunken Dwarves / Mine Mine Mine! / Gates Of Ekrund / The King Under The Mountain / The Battle Of The Five Armies / The Art Of War / Tales Of War / Together We Rise / Diggy Diggy Hole // Tomorrow Has Come / I Am The Mountain
Bemelegítésnek jó volt a Seven Kingdoms, az All For Metal energikus és színpadias produkciója kilóra megvett, a Wind Rose-ban pedig nem csalódtam, eddig is kedveltem, amit csinálnak, most ebből a jóból kaptam még többet!
Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a CONCERTO Musicnak a lehetőséget!
