Hard Rock Magazin
Munkában, sportban az egyéni megközelítést szeretem. Bár egy közösség részeként dolgozom, a saját módomon végzem a dolgomat a sportban is: egyedül futok, önállóan edzek és szólóban bringázok. Ezúttal boldog voltam, hogy ezen az estén egy közösséghez tartozhattam. Egy olyan közösséghez, akik magasra tették a mércét – már ami a zeneválasztást illeti –, akik jelenlétükkel reményt adtak, hogy lám, még akad igény az elgondolkodtató rockzenére.
Habár ez az összetartás nem csak ennek az estének szólt, hiszen otthon is hallgatjuk kedvenceinket a konzerv mindenféle fajtájáról. Nem vagyunk együtt, nem állunk a színpad előtt, hogy a zenekart figyeljük, mégis együtt vagyunk. A szellem, az érzés összeköt, hogy keressük, megtaláljuk, magunknál tartsuk azt, amivel fenntartjuk saját zenei igényünket. Kicsi azok száma, akik igényes zenét hallgatnak, a nekik játszó előadók zöme kisebb helyekre szorul vissza egy-egy előadás kedvéért vagy az internet térnyerésének köszönhetően megcsappanó lemezeladásban is kevesebb hanghordozót adnak el, akiknél még számít az igény és a minőség.
Nos, a Csepelre száműzött Barba Negrában e zenei igény jegyében fogant az est fő üzenete. Kezdetben az At Night I Fly muzsikált egy jó negyven percet.
Bátky Zoltán énekes és bandája keverte a progresszív rock elemeit a metállal, szóval valahol a Dream Theater háza táján kell fülelni, ha a banda zenei gyökereit nézzük, habár ők nem annyira földbe döngölő módon kínálták a progresszív metált, mint a New York-i ötösfogat, noha kétségtelen, aprólékosan felépített muzsikájuk felidézte a példakép zenei jegyeit.
Annyi szólóval sem tűzdelik meg zenéjüket, mint John Petrucci és bandája, de a dalokon belüli témaváltások náluk is karakteres vonásként tűnnek fel. Bár a fő attrakcióhoz hasonló kaliberű, magas színvonalú zenét kínáltak, metál elemekkel tűzdelt dalaik eltérő hangzásúak a Riverside stílusától.
Nem annyira jellemző egy előzenekar esetében, hogy a közönség lelkesen fogadja őket, de az At Night I Fly csatát nyert, mert minden dal után jelentős ováció tört ki a közönség soraiból, és a végén nagy tapssal búcsúztak tőlük.
Érzésem szerint a Riverside az ’Anno Domini High Definition’ album után egy csöppet lazított a zenei szigoron, ez azonban nem érintette az igényességet. Ez a folyamat a ’Love, Fear And The Time Machine’ albumtól tetten érhető, és ez az érzés motoszkált bennem, amikor elsőként belecsaptak a 2015-ös albumról az #Addicted című dalba, mely pontos képet fest a digitális szellemben fogant mai világunkról, emellett pontosan kifejti, mit üzen a Riverside.
„Maszkot viselek, élni nem tudok nélküle,
Így nem ismersz fel a tömegben.
Nincs nyugalmam e világban,
Ahol minden hozzáférhető,
Másképp álmodok,
Másképp érzek.”
Kettősséget érzek zenéjükben: egyrészt ott bujkál a melankólia, a sötétség, ez kiváló összhangban volt Csepel azon részével, ahol az esemény zajlott, másrészt érzek egy szándékot, hogy valahogy találjuk meg a kijáratot ebből a világból. Világvége-hangulat alternatívával.
Piotr Grudziński gitáros 2016-os halála után a hangzás megváltozott. Eredetileg nem akartak állandó tagot a posztra, Maciej Meller a 2018-as ‘Wasteland’ albumon is csak vendégként penget egyes dalokban, azonban az album megjelenése után hamarosan véglegesítették.
Ő lényegesen keményebb, metálos stílust képvisel elődjénél, azonban gitárszólót érzésem szerint keveset hallottunk, inkább Michal Łapaj billentyűs futamai domináltak, sok esetben a jó öreg Hammond orgonán játszott, pörgött is a háttérben a Leslie.
A Riverside kiváló koncertzenekar. Sokszínű zenéjük, melyben a pszichedélia mellett az ambient is helyet kap – ez a stílus a főnök, Mariusz Duda Lunatic Soul szabadidő-zenekarában még inkább jelen van –, sok ilyen rész után robbannak be a rockos futamok.
Duda néha hosszabban beszélt, kifejtette, hogy mi, akik itt vagyunk velük, a progrock-közösségbe tartozunk, ez a fajta zene egyfajta összetartozást is jelent. Ez a gondolat amúgy többször is visszatért a buli során. Noha szép számmal voltunk, akik Riverside-pólót viseltünk, nem csak ez jelentette az összetartozást, hanem arról a zenei igényről van szó, amiről a beszámolóm elején is szó volt.
Igazi rock and roll bulit adott a Riverside, nem csak szellemiségében, fizikai jelenlétében is. A végére a zenekar „megdöglött” a színpadon, négy nagyon boldog, de halálosan fáradt zenész hajolt meg óriási és megérdemelt ováció közepette. Kizenélték a lelküket és ezt a közönségük maximálisan értékelte. Duda meg is jegyezte, hogy ugyan ez volt a nyitóbuli, lehet, hogy a turné legjobb koncertjét játszották le.
Azon agyalok, hogy az eddig látott öt Riverside-buli közül melyik volt a legjobb, de nem tudok különbséget tenni. Oké, mindig a legutóbbi a legfrissebb élmény, idővel helyükre kerülnek a dolgok, és rájövök, mind az öt alkalom kivételes zenei élményt nyújtott.
#Addicted / 02 Panic Room / Landmine Blast / Big Tech Brother / Left Out / Post-Truth / The Place Where I Belong / We Got Used to Us / Egoist Hedonist / Friend Or Foe? // Self-Aware / Conceiving You
Szöveg: Bigfoot
Fotók: TT
Köszönet a Livesoundnak a segítségért!
