rattlead.hu
Szeretném hinni, hogy Magyarországon én írtam először a Voice of Baceprotról és készítettem interjút a csapat frontemberével (utóbbi itt olvasható). Mindez 2017-ben történt, amikor az indonéz trió még túlnyomórészt feldolgozásokat játszott, a lányok tizenévesek voltak, és az iszlám előírásaihoz igazodó ruhadarabok közül csupán hidzsábot, vagyis fejkendőt viseltek. Már abban az évben szerették volna megjelentetni bemutatkozó anyagukat, amire végül egészen mostanáig kellett várni. Firdda Kurnia (ének, gitár), Widi Rahmawati (basszusgitár) és Euis Siti Aisyah (dob) a színpadon ma már egy csadorszerű, teljes testet beborító öltözéket visel, ami a vallási identitásukon túl az imidzsüknek is szerves részét képezi. Azt az álmukat is sikerült megvalósítaniuk, hogy külföldi közönség előtt is bemutatkozhassanak, hiszen 2021-ben és tavaly európai meghívásoknak tettek eleget, most augusztusban pedig az Egyesült Államokban zavartak le egy rövidebb turnét.
A zenekar – saját elmondása szerint – hip funky metalt játszik, és olyan csapatokat tart példaképeinek, mint a Slipknot, a System of a Down, a Rage Against the Machine és a Red Hot Chili Peppers. Már 2017-ben is feltűnt számomra a hangszeresek – mindenekelőtt a basszusgitáros Widi – virtuóz játéka, és véleményem szerint az is benne volt a pakliban, hogy zeneileg egy progresszív irányba fognak elmenni. Nem ez történt: saját dalaikkal egy szélesebb közönségréteget céloznak meg, kis túlzással popzenét játszanak, nem kevés metalos felhanggal. A nemzetközi karrier szempontjából nyilván ez a logikus lépés, nekem azonban – a kezdetek ismeretében – van némi hiányérzetem ezen a téren.
Korábban nem tetszett Firdda énekhangja: nyers, kamaszos volt, mára viszont beért, nőiesebbé vált, és tulajdonképpen nincs is bajom vele, csupán annyi, hogy lágy lesz tőle a zene: a PMS-ben például mintha Avril Lavigne-t hallanám… Előadásmódja általában funkos, rapes, de a nyitó What’s the Holy (Nobel) Today-ben például keleties hajlításokat visz a dallamos énekbe; a lemezre is felkerült, egyik első dalukban, a School Revolution-ban viszont még a tini, kissé hisztérikus hangú frontembert halljuk. Az énekkel érkező könnyedséget egyes számok (What’s the Holy (Nobel) Today, Age Oriented) elejének súlyosabb beröffenése ellensúlyozza; utóbbi nóta különben helyenként a funk-korszakos Mordredet idézi. A legkevésbé metalos nóta egyértelműen a (Not) Public Property: az elején az ének nagyon lágy, a közepén pedig Firdda rappelve mondja a szöveget.
A Retason az első pillanattól nagyon hangsúlyos a basszus, ami nem véletlen: Widi a csapat hangszervirtuóza, s tehetségének társai tág teret engednek (PMS, Kawani, God, Allow Me (Please) to Play Music). A ritmusszekció időnként meghökkentő ritmusokkal és ritmusváltásokkal lep meg (School Revolution). A Kawani egy remek instrumentális darab, amely a női énekhangtól idegenkedők tetszését is elnyerheti. A PMS-ben lány-, a (Not) Public Property-ben férfikórust hallunk, a dalszövegek pedig olyan társadalmi témákat feszegetnek, mint a jövőgyilkos háború, a dogmák és a megbélyegzés, a vallás és a zene viszonya, élő környezetünk pusztítása és a szexizmus.
Személyes kedvencem a már említett Kawani mellett, énektémái okán a God, Allow Me (Please) to Play Music. A School Revolution mindenekelőtt zeneileg fogott meg, a frontember hangjával, stílusával itt kevésbé vagyok kibékülve.
A Retas a maga nyolc számával (plusz egy koncertnótával) egy kissé rövidre sikeredett, ám mivel valamennyi nóta fogós és saját karakterrel rendelkezik, kijelenthető, hogy az indonéz trió bemutatkozó nagylemeze egy változatos, érett, azaz ütős, meggyőző alkotás.
