Hard Rock Magazin
Már megszoktam, hogy az Analog zsákutcájának csak a végén jut parkolóhely. De hát így jár, aki az utolsó pillanatban érkezik a koncertre. Nem is bánom, végül is jól esik az a kis séta az este végére elgémberedett lábaimnak.
Az Echonald Krajczár Ferenc basszusgitáros-énekes és Krajczár Márió dobos zenekara, sok-sok tagcsere után a jelenlegi felállást Juhász Bertalan billentyűs és a szemtelenül fiatal gitáros, Bolyó Márton egészíti ki. Utóbbi héthúros gitáron játszott, és röfögős riffjeivel, valamint virtuóz, neoklasszikus beütésű szólóival levett a lábamról.
A nehéz sorsú zenekar az állandó tagcserék miatt sohasem tudott igazán reflektorfénybe kerülni, pedig 5 nagylemez van a hátuk mögött.
Leginkább az utolsót, a ‘Becsület’-et igyekeztek becsülettel bemutatni, de jutott hely a korábbi slágereknek is, nekem például a Bukott fejvadász volt a kedvencem a műsorukból, melynek végén angol nyelven mondtak köszönetet a Royal Huntnak a lehetőségért.
Utólag azt mondom, hirtelen nem is tudnék jobb választást a dán zenekar elé, stílusban annyira passzoltak, ezzel együtt úgy gondolom, az egyórás program kicsit hosszú volt, a fele elég lett volna bemutatkozásnak, a sok ismeretlen dal az új füleknek egy idő után zavaró, a közönség egy része ki is szivárgott a büfébe.
A Royal Huntnak stabil, de kisszámú rajongótábora van Magyarországon, a mostani koncertet is csak egy román rockfesztiválnak köszönhettük, az olcsóbb utazás érdekében ezért az Echonald dobszerkóját használták. Kilenckor a legutóbbi, 2018-as turnéjuk sikerdalával, a Fistful Of Miseryvel robbantak be a színpadra, André Andersen zenekarvezető vezényletével a közönség ütemes „hej” kiáltásaira.
DC Cooper énekes persze sztárhoz méltóan csak később, a saját részénél jött be, és ő nem is „robbant” akkorát, mint a többiek, mivel egy friss lábtörésen van túl, a koncert egy pontján rá is játszott, hogy erősen sántítania kéne.
Érdekes, hogy DC a saját maga által felénekelt lemezek dalain kívül előszeretettel énekli az első két, Henrik Brockmann-os lemez dalait, de a John West– és a Mark Boals-korszak 6 lemezét látványosan hanyagolja, összesen egy The Missionre futotta tőle, annak refrénjét is egy oktávval mélyebben adta elő, kifogva a szelet ezzel a zseniális dallamból.
Viszont az első lemezről meglepetésre előkapták a rég hallott Strandedet, a másodikról pedig a Wasted Time már régóta stabil része a koncerteknek. A turné névadója, a ‘Dystopia’ is csak 2 dalt kapott, mindkét részből egyet-egyet (itt nem volt problémája az eredetileg Mats Levén által énekelt The Art Of Dyinggal).
Andreas Passmark basszusgitáros a biztos alap mellett a vokálból is aktívan kivette a részét, bár szerintem ennek az oroszlánrészét a sampler vállalta.
Jonas Larsen gitáros viszont fürdött az Andersen mester által megálmodott staccato riffekben, és a szólókban is brillírozott, a kifutót is gyakran igénybe vette hozzá, a Half Past Lonelinessben még térdre is vetette magát közben.
Az Until The Day ballada a ‘Devil’s Dozen’ lemezről került bele a műsorba, számomra meglepetésként, az az album valahogy elment mellettem, de ez a szám tényleg gyönyörű a zongora intrójával együtt, DC Cooper pedig megmutathatta benne, hogy még mindig nagyon tud énekelni. Talán ezért is volt csalódás számomra az az oktávcsalás a The Missionben.
A Stranded alatt a közönségből bedobott sapkában énekelt, majd a dal végén visszaadta azt, később megjegyezte, hogy 200 igazi rajongó is tud olyan hangos lenni, mint egy arénányi félig unott nézőtér. Csak a füstgépből vehettek volna vissza egy keveset, azt mintha arénára méretezték volna, az utolsó dalok alatt már köhögési roham fojtogatott.
Andersen a szokásos módon U alakba pakolt hangszerein játszott, jobbára háttal a közönségnek, de két nóta között azért mindig bezsebelte a tapsokat ő is, és több alkalommal átvette a konferanszié szerepét az énekestől. Például a ráadásban a Martial Arts instrumentális futamai után, amikor bemutatta zenekarát, kiemelve a beugró dobos, Alfredo (Alfred Fridhagen) személyét, aki az utolsó pillanatban ült be Andreas Johansson helyére a miniturnéra.
A 2013-as ‘A Life To Die For’ lemez címadó nótája megjelenése óta szintén szerves részévé vált a műsornak, és mindig főhelyen szerepel, 2018-ban a főműsor zárótétele volt, 2016-ban és most is a koncertet záró ráadásnóta.
A dallamos és a progresszív szavak nincsenek jóban egymással, ez a fajta zene viszonylag keveseket érint meg (lásd: Saga), a Royal Hunt is többet érdemelne 200 főnél, de ez a bázis legalább biztos, és ezt a zenekar is meghálálta. Nemcsak egy jó koncerttel, de azzal is, hogy „ingyenes meet & greetet” tartottak az est végén, dedikáltak, fotózkodtak bárkinek és bárkivel.
Habár 451 Fahrenheit nem volt az Analogban – ahogy a kétrészes ‘Dystopia’ albumon ígérték –, DC Cooper énekesnek háromszor kellett pólót cserélnie a Royal Hunt-koncert alatt. És a forró hangulat a közönségre is átragadt, amihez jó előkészítés volt az Echonald szimfonikus metálja.
Fistful Of Misery / One Minute Left To Live / River Of Pain / Last Goodbye / Live Another Day / Wasted Time / The Art Of Dying / Half Past Loneliness / Until The Day / The Mission / Stranded / Message To God // Martial Arts / A Life To Die For
Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Török Hajni
Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!
