Fémforgács
A ma napig emlékszem rá, amikor egy kellemes, hűs estén felfedeztem a Tetragrammacide első kislemezét. Bizony, ez ekkora nyomot hagyott bennem. Bár akik ismerik a Typhonian Wormholes: Indecipherable Anti-Structural Formulæ nevezetű mutáns szörnyet, azok szerintem meg is értik. Sikerült azt megtennie velem, amit eddig csak nagyon kevés lemeznek: letaglózott. Csak néztem magam elé hosszú percekig és nem tudtam mit kezdeni azzal az élménnyel, amit nyújtott. Szó se róla, már azelőtt is ismertem ehhez hasonló bandákat, még ha nagyon megerőltettem volna magam, akkor talán még intenzívebb demokat is előtudtam volna kotorni. Azonban az előadásmódban volt valami olyan barbár állatiasság, amit nem lehet tanítani. Annak zsigerből kell jönni, az elemi ösztönöknek kell felülemelkednie az emberi tulajdonságokon. India nem éppen arról ismert, hogy tobzódna az extremitásokban – gondoltam akkor magamban, de nagyot tévedtem. A Kolkatta Inner Propaganda konglomerátumához tartozik a Tetragrammacide, ami magába foglalja a világ legkegyetlenebb hangrobbanásinak az előidézőit. A 2017-es Primal Incinerators of Moral Matrix debütáló album már ugyanazt a hatást nem keltette bennem, “csupán” egy végtelenül pusztító vérzivatarral kínálta meg gyönge testem, ami azóta is házal a személyes holokausztjával bárkinél, aki ismerkedni merészel vele. Kíváncsi voltam hová vezet ennek a halálbrigádnak az útja és a hóhérok hat év múltán szabadjára engedtek a következő haramiájukat. A Typho-Tantric Aphorisms From The Arachneophidian Qur’an egy minden eddiginél koncentráltabb élményt ígér nekünk.
A hat év alatt a trióból duó lett, ám így is gigantikus atomholokausztot képes csiholni M. Opium és Entropymurti, akikhez dob fronton csatlakozott Davide Billia. Ez azért jelentős változás, mivel az eddigi kiadványok intenzitásához nagyban hozzájárult a fékevesztett dobolás, na és persze a noise. Davide teszi a dolgát tisztességgel, még a fillek is ülnek, de valahogy az az elmebeteg szörny faktor hiányzik a játékából. Maga a hangzás is egy jóval tisztább, kristályosabb élményt nyújt számunkra, mint az eddigiek. Ez a tisztulási folyamat megfigyelhető volt az eddigi munkásságukon is, ami a noise visszaszorulásának köszönhető. Ez az elem felelős a káoszért és a zabolázatlanságért. Ha ez kikerül a játékból sokkal fogyaszthatóbbá és könnyebben megközelíthetővé teszi a zenét. “Akkor ez azt jelenti, hogy a Tetragrammacide eladta magát és becsicskult a hozzáférhetőség oltárán?”. Ezt egyáltalán nem mondanám, mivel megjelent egy új elem is a hangzásban: a disszonancia.
A 3 perces bevezető után ezt meg is tapasztalhatjuk azon nyomban. Keleties énekkel, mantrákkal teli, filozofikus hangulatú intro ez, ami nem mondhatnám, hogy felkészít minket arra, ami ránk vár, de legalább úgy fog ránk borulni a kétajtós szekrény, hogy előtte eggyé váltunk a kis lábujjunk csakráival. A Spectral Hyaenas Of Amenta Howl, The Vulture Of Ma’at Descends, And Tahuti Watches Without His Ape az a dal, ami igazán megtépi a hajunkat és utána a fanszőrzetünket cibálja. Kegyetlen és brutális blackened death metal az, ami vár ránk. Ez már nem az a káoszba fojtott genocídium, amit eddig hallhattunk. Megzabolázták a káoszt és uralkodnak felette. A death metal lett az uralkodó elem ezen a kietlen vidéken, ami még azért mindig szolgáltatja azt a fullasztó, gatyarohasztóan forró párát, ami jellemző volt a Tetragrammacide legénységére. Az ütemképletek komplexek, tobzódnak a hangjegyek egymás után, szinte már fojtogatóan sűrű muzsikát húznak a fülünkbe ezek a begombázott guruk. A filozófia nem változott, a megvalósítás azonban igen.
Tekerős riffekből, technikásságot sem mellőző futamokból és eszméletlenül feszes dobolásból nem szenved semmi hiányt a Typho-Tantric Aphorisms From The Arachneophidian Qur’an. A gitár vastagon szól, a dob hangzása kristálytiszta, amire aztán rátelepszik a szintén halálfémet idéző hörgés. Meglepően jól artikulált és érthető az előadásmód, ami szintén egy új elem. Szóval van itt nekünk egy technikásan disszonáns blackened death metal lemezünk, amihez társul a szubkontinensre jellemző hangulat. Erre számítottam előjáróban? Nem. Csalódott vagyok? Az első lemezelőzetes már megízleltette velem az új album hangzásvilágát, és ha ott és akkor valaki felteszi nekem ugyanezt a kérdést, akkor igennel válaszoltam volna. Azt az elemi, minden atomot szétzúzó neutroncsillag robbanást már nem fogom megkapni, mint az előzőekben. Ám most, hogy volt alkalmam többször is lepörgetni az egész cuccot már elmondhatom, hogy a kezdeti csalódottság tovaszállt. Ennek az oka pedig az, hogy rendkívüli minőségben tálalja nekünk az új stílust a Tetragrammacide.
Komolyan mondom, hogy még egy Ulcerate is megirigyelné azt a precizitásban fogant brutalitást, amit ezen a lemezen prezentálnak számunkra ezek a szonikus terroristák. Igazándiból ez az ausztrál/új-zélandi disszonáns death vonal lett abszolút tökélyre fejlesztve és ezt egyáltalán nem tőlük vártam. Ezt a stílust én kurvára imádom és gyakran hallgatom is az ilyen és ehhez hasonló bandák albumait szabadidőmben, ám az, hogy pont innen érkezzen egy ilyen minőségű album arra nem voltam felkészülve. Elvesztettem valamit, de kaptam helyette valami újat. Az a másfél pont mínusz inkább a személyes gyászomat szimbolizálja, mert azért csak maradt még mindig egy kis űr a lelkem helyén, de nem tagadhatom meg a Tetragrammcide legénységét emiatt, ugyanis zeneileg, dalszerzésileg orbitálisat fejlődtek. A kosz és a káosz eltűnt. A számító, precíz és rideg mérnöki mechanika megérkezett. Ez is galaxisokat tud pusztítani, csak már nem ömlik a disznóvér a szájából, nem csahol, mint egy veszett kutya és nem fogja kihúzni a bőréből az összes élőlényt, amit a szeme meglát. Helyette a lehető legnagyobb hatékonysággal fog tömegpusztító fegyvert alkotni, ami egy csapásra írtja ki az összes létező fajt az univerzumban. Azért ez se rossz… November 3-án fog elérkezni hozzánk ez a diabolikus apokalipszis, amit a Iron Bonehead fog prezentálni.
