Fémforgács
Sok évnyi forgácsolás után úgy gondolom, hogy rápillantva egy borítóra, logóra, bandafotóra, már nagyjából képben vagyok azt illetően, hogy milyen csapattal és produkcióval találom szembe magamat. De mindig akadnak kivételek és ezek különösen izgalmasok tudnak lenni, ahogy ez fennáll a bostoni Tears From A Grieving Heart esetében is. Ugyan nem a hírhedt fojtogatóról kezdték el lekörmölni gondolataikat, majd hangjegyek formájába önteni, de ettől függetlenül sem vitték túlzásba a boldogság faktort zenéjükben. A négy fős, soraiban három hölgyet is számláló alakulat ugyanis egy brutálisan nihilista funeral doom/sludge keverékben gondolkodva kívánja magát felrajzolni a metal zenei térképre. Persze nehéz lesz úgy észrevenni őket, hogy egy eldugott barlangrendszer mélységes vermében keresik a helyüket, viszont aki akarja, az tudni fogja, hol találja őket és cserébe masszívan legyalulják az illető idegrendszerét.
Bemutatkozásuk messze nem tökéletes lemez, akadnak rajta bődületesen monoton és unalmas pillanatok, melyekre még a „hipnotikus” jelzőt sem tudom jó szívvel rásütni, de az kétségtelen, hogy az An Endless Cycle Of Wrenching Pain…If Only I Could Feel Hate mindennek nevezhető, csak sablonosnak nem. Ez adódik a stílusok keveredéséből, a nyers, mégis tiszta megszólalásból és a végig jelen lévő morbid atmoszférából. Az egyedi hangzás és felfogás tehát már a debütáláson a csapat rendelkezésére áll, csak helyre kell még billenteni a gondolatokat, lecsiszolni az éleket és egy csipetnyi szándékot mutatni annak irányába, hogy ezt a lemezt nem csak egy szanaszét csapott éjszaka eredményeként rögzítették fel saját lelki szennyesük kiteregetésének örömére, hanem másoknak is. A banda nevével ellentétben (Könnyek egy gyászoló szívből – feltételezhetően egy Mournful Congregation dalból merítve) a hosszú címmel megáldott alkotás nemcsak könnyeket fakaszt, hanem páros lábbal rúg ki a létezés poklából egy olyan ürességbe, ahol azért jó szolgálatot tesz hűséges partnerként. Monumentalitás tekintetében az alig pár éve összeállt csapat nem ismer kompromisszumot, hiszen 2019-ben megjelent, eddigi egyetlen single kiadványuk 8 perces tételével ellentétben a nagylemezre már két szerzeményt rögzítettek. Az első az újrarögzített, kibővített Marrowed, melynek gyűlöletes 13 perce gyakorlatilag kedves andalgássá szelídül az után a érkező 36 perces Godless Abomination mellett. Igen, ez a korong akár az egydalos produkciók sorát is gyarapíthatná, de a kivégzés előtt a nyitó tétel megkínál minket egy csésze arzénnal ízesített kávéval. Míg a rövidebb tétel a csiga léptek ellenére feszesebbnek, feszültebbnek mondható, addig a zongorabetétekkel tarkított óriás már nehezen tudja tartani magát, az utolsó perceiben érkező csúcspont szerű megoldások pedig aránytalanok és elkésettek.
A méregfogyasztás közben azért ejtenék pár szót a zenészekről is. Szóval három hölggyel állunk szemben, akik maguk mellé fogadták a csapásai alapján gyámoltalannak nem mondható Ty Deville dobost. A sludge követelményeknek megfelelően lehangolt gitárokat Mandy Wilkens és Hayley McCarthy kezelik, külön szedni őket pedig felesleges lenne, mert az elektromos cucc együtt dübörög a basszussal. Az igazi érdekesség a bandát vezető Michaela Bocchino személye, akinek énekhangjától finoman szólva sem asszociálhatunk a szebbik nem képviseletére. Kétségbeesett sikolyok, nyöszörgések és mély hörgések alkotják a repertoárját, melyek olyan őszinteséggel hatnak, hogy hallgatás közben párszor eszembe jutott tárcsázni a rendőrséget és bejelenteni, hogy a szomszédban valakit épp kegyetlen módon megkínoznak.
A vasálarc mögött azért mégiscsak rejtőzködik némi nőiesség, ha azt vesszük figyelembe, hogy a listában, amiben megköszönte a közreműködők segítségét a kiadvány létrejöttéhez, a macskáját is feltüntette lelki támasztékként. Remélhetőleg szegény StellaLuna azért nem vett részt a próbákon, mert biztos vagyok benne, hogy a szőrmók onnantól kezdve felvette a küzdelmet híres talpra esési képességeivel szemben, hátha lesz olyan mázlija, hogy kihajítják az ablakon és megszabadul a bezsebelt lelki traumáktól. Ha nagyon be akarjátok darálni magatokat, akkor érdekes lehet a zenekar bemutatkozása, de önmagában nem tartalmaz annyi zenei érdekességet, olyan erőt, ami képes lenne ilyen maratoni hosszúságú szerzeményekbe beszippantani.
