Fémforgács
Ha lenne egy időgépem, akkor biztosan visszamennék vele a tizennégy éves énemhez. Elvenném tőle Cannibal Corpse MC-t és jól a kezére csapnék. Akkor mára biztosan egy értékes, családos polgárrá avanzsálódtam volna, aki a stabil adófizető, a közösség és a vasárnapi templomi kórus aktív és megbecsült tagja! Olyan forma, aki pulóverét a hátára kötve hordja. De valóban megérné-e ez az alternatív jövő? Akár mennyire vonzók is a hosszú lejáratú, alacsony kockázatú lekötések, közös jótékonysági programok a kerületben élőkkel, a helyi atya édes mosolya, amikor meglát a gyülekezetben a padsorok között, a válaszom…nem! Ugyanis akkor kimaradt volna az életemből jó pár iszonyatos muzsika, amiért mindent megért odadobni! Úgy, mint például a The Circle most megjelenő új nagylemezéért!
A 2021-ben alapított német banda idén augusztusban jelentkezett az Of Awakening névre felszentel második egész estét betöltő nagylemezével, mely az AOP Records gondozásában látott napvilágot. Bevallom, hogy kicsit meglepődtem, hogy a banda ilyen gyorsan kiadta a második albumát, mivel emlékeim szerint a debütáló Metamorphosis éppen, hogy csak megjelent és már jött is a következő kiadvány! Lehet, hogy a bevezetőben felvázolt idő-anomália miatt vesztettem egy-két évet? Szerencsére nem, mivel a felvételeket 2021-ben rögzítették, de csak következő év áprilisában jelent meg az AOP Records kiadásában. Így nekem a Metamorphosis még „meghallgatásra váró” anyagok közt pihent (persze még így is bő egy évig!) Ezért gyorsan be is pótoltam restanciámat, hogy kellően alámerüljek a megismerésükben. Viszont a zenekart alkotó trióról nem sok háttérinformáció állt rendelkezésre. Annyit megtudhatunk róluk, hogy a gitárokért felelős Stanley Robertson írja a zenét. Az énekekért Asim Searah felel, aki a Wintersunt is kisegítette, mint háttérénekes az élő fellépéseken (egészen 2022-ig), a dobokért a második korongnál becsatlakozó Philipp Wende a felelős. Fel van adva a lecke annak, aki megpróbálja definiálni a formáció zenei irányultságát is, ugyanis komolyan keverednek a stílusok, persze a metal legmélyebb bugyraiból válogatva. Úgy, mint death, black, doom, metalcore, progresszív metal elemek, nyakon öntve tiszta énekkel, atmoszferikus és szimfonikus részekkel. Persze nem a kegyetlenkedés és durva tempók rovására! Így a The Circle egy igazi csemegének bizonyul a nyitottabb hallgatók számára.
Az Of Awakening az elődjéhez hasonlóan szintén egy koncept album, mely az emberi létet megkeserítő negatív aspektusok reflexiójaként repít minket egy magasabb szintű önmegvalósításhoz. A banda elmondása alapján: „Ennek az albumnak a legfőbb célja, hogy feltárja a személyes filozófia horizontjait, és katartikus folyamatot indítson el minden hallgató belső énjében.” A koncepciós vonatkozás érződik a korong zenei megvalósításában is. Az öt tételre bontott album összességében úgy hat, mint ha egy teljes dalt alkotna. Metal révén, számomra ez egy picit zavaró volt, hogy nem különülnek el élesen a szerzemények. Nekem ezáltal összefolyt a produkció. De el kell ismerni, hogy ez a legjobb eszköze annak, ha egy folytonos tematikát akarunk bemutatni. Ez egy egybefüggő alkotás és ezt ennek megfelelően kell magunkba szívni. Hiszen úgy operál az Of Awakening, mint egy színdarab. Ennek köszönhetően rá is ragadt a bandára az „Art metal” jelző, ami nem tudom, hogy ez kinek köszönhető, de meg kell, hogy jegyezzem, ez nem alaptalan. A teátrális eszközökkel valóban nem bánnak szűkmarkúan. Nos, biztosan akadnak olyanok, akiket ez zavar, vagy túl cukormázasnak tartják az ilyen megoldásokat. Úgy vélem, hogy a banda egész jól boldogul ennek a mezsgyéjén, így mindenképpen megmaradt a daraboknak az extrém íze. A hegedűt és a billentyű témákat is pórázon tartják, így ezen eszközök csak annyira színezik meg a nótákat, mint amennyire az szükséges.
A muzsikusok egyébként korrektül teszik a dolgukat, viszont nagyobb technikázgatás nem jellemző. Ellenben a stílusjegyek hullámai között remekül navigálják a témáikat. Szépen építkeznek a különböző forrásokból. Megemlítenék olyan hatásokat, mint Fleshgod Apocalypse, Septicfelsh, Ne Obliviscaris vagy a Dimmu Borgir. Stanley Robertson kiváló érzékkel írta meg a dalokat, mert állandó mozgásban vannak – magasság, mélység közép és gyors témaváltások között lavíroznak a dallamok. Ezeket csak megerősítik a felvételen szereplő Lisa Wende hegedű témái. A nagyzenekari témák erősen a metal alá vannak rendelve így csak a háttérből támogatják meg a futamokat. Tehát nem egy direkt módon értelmezendő szimfonikus death-black metal produkcióról van szó, ellenben ezek mégis adnak egy kis plusz színt és többlet mélységet a nótákhoz. Továbbmenve az albumon még vendégszerepel Tim Charles a Ne Obliviscaris hegedűse, aki az Of Awakening című tételben nyújtotta hegedűszólóját. A ritmusszekciót alkotó Philipp Wende ütős mellé a felvételekhez Jaakko Nikko basszeros is becsatlakozott. Így már nem Stanley Robertson kezel minden hangszert és a nem programozott dob hangja (ahogy az első lemezen megszólalt) is élőbbé tette a felvételt. Ami egy kis hiányérzetet hagyott bennem az öt dal kapcsán, hogy a kiváló zene ellenére nem nagyon találtam kapaszkodót a szerzeményekben. Egy kicsit elvesztem a bő fél órás játékidőben (a rövidségéből adódóan pont az ellenkezőjének kellett volna bekövetkeznie). Talán a Reign of the Black Sun című záró darab, mi leginkább megfogott a repertoárból. Talán ebben a darabban alkalmazták legtöbbet, vagy legszabadabban az atmoszférikus részeket, kórusokat és emiatt meg is ragadt az alkotás. Amúgy a dalok inkább Asim Searah hangjára építkeznek, de jól is teszik, mert kegyetlen jól tolja a hörgéstől a romantikus tiszta énekig az összes hangot. A gyorsaság, dinamizmus és atmoszferikus elemek olvasztótégelye fűti be ennek az extrém metálnak a kemencéjét, hogy a legjobb minőségű anyagot kovácsoljon belőle nekünk a The Cricle legénysége.
Nem egyszerű mindenre időt és figyelmet szakítani ebben az irgalmatlan album áradatban, amikor a kiadóktól folyamatosan záporoznak az érdekesebbnél érdekesebb kiadványok. Örülök, hogy a The Circle-el végül sikerült összejönnünk, mert érdemes odafigyelni erre a bandára. Minőségi és izgalmas zenei utazásra invitálnak. Nagy zenei fejlődést nem tapasztaltam a debütáló lemezhez képest. Talán annyi, hogy egy kicsit tisztult a hangzás és jobban érződik a felvételen, hogy mit is akartak hallani eredményként. Egyébként ezt nem lehetett könnyű megvalósítani, mert elég összetett a felvétel zenei képlete. A végeredmény pedig egy szép és dinamikában gazdag produkció, mely hangzásában is jól teljesített. A dob hangzását kiváltképp sikerült remekül eltalálni! Ez utóbbi velősen adja ki a korong dögös hangzását. Amit sajnáltam, hogy a megelőző anyaghoz hasonlóan ez sem nagyon haladja meg a fél órás játékidőt. Persze elég tömény a muzsika, így túlzottan hosszúra nem is szabadott volna engedni, de elbírt volna még a lemez egy-két nótát. Az új korong ismét Awinita Alm fin művész által kreált látványvilággal ellátva született meg. Úgy néz ki, hogy a banda követi ezt az egyalakos borító koncepciót, ami talán pont a tematikát reprezentáló elszenvedő és feltámadó hősünket reprezentálja. Mindent összevetve a The Cricle az a négyreménységű banda, akire vevényem szerint érdemes odafigyelni.
