rattlead.hu
A címben jelzett három napban nyilván rengeteg egyéb – úti, kulturális és gasztronómiai – élményben is részünk volt, ám mivel a Rattle A.D. egy zenei oldal, és a fesztiválról négyen is beszámolunk, úgy döntöttem, szigorúan a koncertekkel kapcsolatos benyomásaimra fókuszálok, és ha esetleg van rá olvasói igény, a három nap rezüméjét követően esetleg további tapasztalatainkra is kitérek, természetesen azokat is képekkel bőven illusztrálva.
Arról, hogy idén miért a belga Alcatraz fesztivált választottuk, és milyen tervekkel vágtunk neki az útnak, itt olvashattál. Ahogy azt akkor Buga B is írta, minden ilyen sokfellépős esemény kapcsán nagy az esélye annak, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja… a feje, a háta, a lába, vagyis az eredeti terveinknek csupán egy részét tudjuk majd valóra váltani. És erre számítunk is, igyekezvén megtalálni az egészséges arányt a „lehetőleg minél többet hozzuk ki a napból” és a „közben érezzük is jól magunkat” között.
Mivel ugye a fesztivál első, pénteki napján érkeztünk Budapestről Kortrijkba, az Eleine és a Metal Church fellépéséről sajnos lekéstünk, azonban így is volt még öt koncert, amit kinéztem magamnak. Amit négyfős delegációnk minden tagja talán a legnagyobb érdeklődéssel várt, az a FORBIDDEN bulija volt, akik nem is okoztak csalódást. Craig Lociceróéknak ebben a felállásban ez volt a harmadik koncertjük, ezt megelőzően a kaliforniai Richmondban és egy belga kisvárosban, Deinzében adtak egy-egy klubkoncertet, vagyis nagyobb közönség előtt ez volt az első megmérettetésük. Az ötvenes éveik derekán járó muzsikusok nem rohangálásukkal vetették észre magukat, emiatt talán egy kicsit el is vesztek a hatalmas színpadon, a program viszont, amit elővezettek, hibátlan volt.
Abban valószínűleg mindannyian egyetértünk, hogy a Forbidden első két albumának bérelt helye van a Bay Area-i thrash metal panteonjában, esetleg abban oszlanak meg a vélemények, hogy a Forbidden Evil vagy a Twisted into Form a jobb album. Nos, ezen a délutánon előbbi lemez rajongói örülhettek (inkább), hiszen a korongnak mind a nyolc dala elhangzott, míg a Twisted…-et csupán a címadó nóta és a Step by Step képviselte. A közönség „megőrült”, Craig pedig, amikor a dedikálás során sikerült egy pár szót váltanom vele, elmondta, hogy nem csak a múltjukból kívánnak megélni, friss dalok írását is tervezik, így a rajongók talán egy-két éven belül egy új lemeznek is örülhetnek majd.
Ha már a dedikálásokat szóba hoztam, a szervezőknek ezért is piros pont jár. Nyilván nem mindenki érzi szükségét, hogy megszerezze kedvencei aláírását, vagy hogy velük közös fotót készítsen. Másoknak viszont nagyon sokat tud adni egy ilyen találkozás, elmélyíti kötődését az adott bandához. Ha nem is minden fellépő, de naponta legalább tíz zenekar állt ilyen módon a fesztivál látogatóinak rendelkezésére. Így pacsizhattunk le pénteken a Metal Church és a Forbidden, szombaton pedig a Sepultura és a Vicious Rumors tagjaival is.
A Trivium és a Possessed koncertjébe csupán belenéztem, a POWERWOLF fellépését viszont a tömeg sűrűjéből követtem végig. Bár nálunk, a családban a saarbrückeni farkasok muzsikája az egyik közös nevező, és kis túlzással a csapból is Armata Strigoi és Demons Are a Girl’s Best Friend szól, ez alkalommal is élveztem a csapat látványos, tömegeket megmozgató és megénekeltető produkcióját. Ők voltak az első nap headlinerei, nem véletlenül, hiszen akárcsak Magyarországon, Belgiumban is nagy népszerűségnek örvendenek. Nyilván semmi meglepővel nem rukkoltak elő, gyakorlatilag ugyanazt a díszleteket és színpadi showt láttam és ugyanazokat a dalokat hallottam tőlük, mint legutóbb Budapesten – annyi különbséggel, hogy a We Drink Your Blood-ot Attila a Trivium frontemberével, Matt Heafy-vel énekelte.
Még egyetlen fesztiválon sem láttam olyan feliratokat, amelyek tiltották volna a crowdsurf-öt – és egyetlen rendezvényen sem láttam annyi embert a tömeg tetején úszni, mint itt. 
A Powerwolf koncertjén ugyanúgy, mint az Evil Dead vagy a Gloryhammer buliján; alig-tinédzserek, középkorú nők, sőt egy kerekesszékes rajongó is, amihez nemcsak a tömeg, hanem a biztonságiak asszisztálása is kellett. Utóbbiak előtt le a kalappal: nem korlátoztak, hanem támogattak, és valóban a résztvevők testi épségét tartották szem előtt. Amiben persze az is közrejátszhatott, hogy nem „idegenek” voltak: a színpadnak háttal állva átszellemülten bólogattak a zene ritmusára.
A MICHAEL SCHENKER GROUP fellépését egyfajta aftershowként, a nap levezetéseként harangozták be, és a Powerwolf bulija után tényleg az is volt. Hakninak nem mondanám, viszont szívesen hallottam volna tőlük több régi MSG-klasszikust. A mindössze egyórás program ígéretesen indult az Into the Arenával és a Doctor, Doctorral, azt követően viszont már csak Armed and Ready-nek örülhettem, a szett ugyanis túlnyomórészt UFO-slágerekből állt össze, és nagyon hasonlított egy öregek otthonában rendezett matinéra. Robin McAuley-nek még mindig erős torka van, Schenker viszont csak árnyéka régi önmagának. Játszani nyilván nem felejtett el, de ahhoz képest, hogy a ’80-as években egy szőke gitáros isten volt, ma fazonilag egy földönkívüli és egy nyugdíjas néni keveréke, ráadásul mintha be is zárkózott volna saját egyszemélyes világába, amiből a színpadon csak egy-egy mondat erejéig köszönt ki. Szívszorító volt látni rajta az idő múlását…
Ilyen vegyes élményeim voltak a fesztivál első, lájtos napján, amit egy jóval erősebb második követett – de arról majd legközelebb mesélek.
Coly
Négy főt számláló Rattle-különítményünk a fesztivál első napján landolt a Charleroi repülőtéren. Az ezt követő buszozás Brüsszelbe, majd onnan vonatozás tovább a Kortrijkban foglalt szállásra, ezután pedig még cirka fertályóra buszút a „tetthelyre” pont megfosztott bennünket attól, hogy a szinte matinéidőben fellépő Metal Church-öt láthassuk. Annyi szerencsénk azért volt, hogy még a Forbidden előtt elcsíptük őket Colyval egy dedikáláson, amit ki is használtunk néhány szó váltására, valamint közös fotókra Marc Lopes énekessel és a zenekaralapító legendával, Kurdt Vanderhooffal.
Ezt követően igyekeztünk az idén újra működésbe lendült FORBIDDEN koncertjére. Russ Anderson énekes ugyan nincs a mostani formációban, viszont a posztját elfoglaló Norman Skinner kitűnő választás a banda részéről. A fickó megjelenése, hangja tökéletesen hozza az elvárt szintet. Kellőképpen agresszív stílusa mellett a magasabb fekvésű tartományokban is hibátlan a teljesítménye, sikolyai félelmetesen jók. A két alapító tag, Craig Locicero gitáros és Matt Camacho basszer mellett egy olyan metal-arc penget még a hathúroson, aki megjárta már a Testamentet, a Vicious Rumors-t és a Nevermore-t, nem mellesleg pedig már az előző, 2007-es újjáalakuláskor is tagja volt a zenekarnak. Ő nem más, mint Steve Smyth. Játéka magával ragadó, emberileg roppant szerény és barátságos, amiről később, a zenekari dedikálás során is meggyőződhettünk. A dobos posztján pedig az a Chris Kontos ül, aki anno a Machine Head kultikus első lemezén püfölte a bőröket.
Programjuk az első két lemez legjobb pillanatait elevenítette fel; azt hiszem, kis csapatunk nevében is kijelenthetem, hogy a Forbidden adta a nap koncertjét! Az olyan bombanóták után, mint a Twisted into Form, a Step by Step, vagy a Chalice of Blood, a teljesen megvadult közönség nem szívesen engedte le őket színpadról, de – sajnálatunkra – a feszes menetrend nem tette lehetővé, hogy ráadással hálálják meg a rajongóknak a feléjük irányuló, kitartó ünneplést.
A Trivium előadását messzebbről, felületesen néztük, ugyanis fellépésükkel egy időben dedikált a Forbidden öttagú gárdája, ami sokkal jobban megmozgatott bennünket. Röviddel ezután a Swamp Stage nevű másik helyszínen a POSSESSED következett, akiknek műsorát társaim meglepően hamar otthagyták, engem viszont a Seven Churches albumukhoz fűződő érzelmi kötődés odaszegezett a színpad elé. Meg kell hagynom, becsülettel végigsikálták a programot, az 1989-ben fegyveres rablók által kétszer meglőtt és emiatt kerekesszékbe kényszerült Jeff Becerra igazán kitett magáért a mikrofon mögött. Egyetlen őstagként már csupán ő maradt, a zenekart még 2007-ben szervezte újjá. A nagyközönség szerette death/thrash muzsikájukat, amelynek csúcspontjai számomra a The Exorcist, a Death Metal és a Fallen Angel című alkotások voltak. A hangzás az én fülemnek eléggé kásásnak tűnt, de lehet, hogy csak azért, mert jobb szélen állva máshogy ért el hozzám a hangosítás. A gitárszólók ennek ellenére elég jól átjöttek: főleg Daniel Gonzalez játéka ejtett ámulatba, de Claudeous Creamer is nagyszerűen tekerte a szólókat. A színpadkép és a fénytechnika pokoli hangulatot árasztott, az okkult szövegek hitelesnek hangzottak a szemkötőt viselő énekestől.
A Possessed leköszönésével azonos időpontban kezdő POWERWOLF kedvéért át kellett sétálnom a Prison Stage-hez, így az elejéről nem tudok nyilatkozni, de erre Coly úgyis kitér. Jómagam nem vagyok nagy Powerwolf-rajongó, ugyanakkor elismerem, hogy profin nyomják ezt a hatásvadász, látványos show-elemekkel telepakolt, helyenként sabatonos, máskor még annál is slágeresebb, latin szövegekkel tűzdelt, évszázadok homályába vesző, vámpírtörténeteket felelevenítő zenéjüket. No, ezeket felsorolni is sok volt, és akkor még az elmaradhatatlan arcfestésükről és minőségi jelmezeikről nem is szóltam.
A germán farkasok utáni színpadátszerelést követően az aftershow-ként meghirdetett MICHAEL SCHENKER GROUP programját vártam nagyon. Egy picit késve be is robbant az öreg a jól bevált Into the Arena című opuszával. A második nótánál pedig végre élőben is láthattam az általam nagyra becsült, ismét Michaellel dolgozó Robin McAuley-t. A hetedik ikszen is túl járó ír kitűnő formában tolta a dalokat Misi bácsi mellett. A már említett kezdőnótán kívül az elmaradhatatlan UFO-sláger, a Doctor, Doctor csapott még oda. A többi, újabb keletű szerzeménytől nem ájultam el. Hard rock jelleggel bírtak, ami önmagában nem lenne baj, de mivel nem találtam igazán fogósnak azokat, kissé nyugdíjas érzetű bulivá vált az előadás. Sehol egy McAuley Schenker Group korszakban született szám? El sem hittem! Az egyébként kellemesnek mondható bulijuk után komoly hiányérzet maradt bennem emiatt.
Mindent összevetve jó kis bemelegítő nap volt ez, amit Colyval egy késő éjszakai, cirka ötven percet igénylő sétával koronáztunk meg, mire a belvárosi szállodába értünk. A nap mottója részemről: Forbidden Rules!
John Quail
Amikor a brüsszeli főpályaudvaron felzizzentettük az első Jupiler söröket,
már biztosan tudtam, hogy megkezdődött az idei fesztiválszezon. A megterhelő utazást követően a tervezett időben foglaltuk el szállásunkat, és indultunk el a fesztivál helyszínére. Már a beléptetés során egyértelművé vált, hogy Belgium előrébb jár az emberek logisztikájában, mint Katalónia, mert a tavalyi barcelonai beléptetéshez képest játszi könnyedséggel jutottunk be a fesztivál területére. Elvégre hol máshol kellene tudni, hogy „mi, belgák hová álljunk?”, mint Belgiumban, ugye. A napi izgulnivaló azért megvolt, hiszen kis csapatunknak egyetlen közös célja volt: odaérni a Forbidden 17:50-kor kezdődő koncertjére. Buga tökéletes szervezésének és a flott beléptetésnek hála, mire a thrash legendák a húrok közé csaptak, bizony az első söröket is lenyeltük már.
Forbidden
Tökéletes setlist (akit érdekel, itt tudja megtekinteni: https://www.setlist.fm/setlist/forbidden/2023/sport-campus-lange-munte-kortrijk-belgium-4ba44f62.html), tökéletes hangzás, tökéletes produkció – így tudnám összefoglalni a pénteki nap koncertjét. De komolyan, ki ne szeretné élőben hallani a Twisted into Form, a Forbidden Evil, a Step by Step vagy a Chalice of Blood című klasszikusokat? Nem is szaporítom tovább a szót, felejthetetlen élmény volt, és a rossz nyelvek (Coly) azt csiripelik, hogy készülnek az új dalok is.
A Forbidden hatása alatt állva, egy kicsit ismerkedtünk még az Alcatraz hangulatával,
aztán már kezdődött is a Possessed bulija.
Possessed
Nem vagyok a banda fanatikus rajongója, de a tisztelője igen, és azért a zenéjüket is szeretem, élőben pedig főleg tetszettek, amikor valamikor évekkel ezelőtt láttam őket a megboldogult Dürer Kertben az Ajtósi Dürer soron, szóval minden adott volt egy újabb szuperkoncerthez. A lejátszott dalokkal nem is volt semmi gond (itt lehet böngészni: https://www.setlist.fm/setlist/possessed/2023/sport-campus-lange-munte-kortrijk-belgium-43a44f53.html), de a hangosításról sajnos már nem lehet ugyanezeket elmondani: hiába tett meg mindent a zenekar, és különösen Jeff Becerra,
az éneket szinte hallani sem lehetett, ami sokat rontott az élményen, s így a buli csak egy erős hármasra sikerült.
Powerwolf
Mivel én metalos vagyok, az első nap számomra ezzel tulajdonképpen véget is ért, de sajnos Buga teljesen más véleményen volt, mint én. A barátság persze szent, ezért aztán „szerencsém” volt élőben megtekinteni a Powerwolf zenekar hangversenyét. Most azt várjátok, hogy kiderüljön, mennyire az előítéleteim rabja voltam, és sokkal jobb élményt kaptam, mint amire számítottam? Hát egy frászt! Ha egy szóval kellene jellemeznem a koncertet, a „rettenetes” lenne az, ha pedig még egyet hozzá kellene tennem, akkor a „borzasztó” lenne a másik. Egy szó, mint száz, virágozzék száz virág, de ez továbbra sem az én zeném. Setlist mazochistáknak, kislányoknak, diszkósoknak, Bugának, MetálBécinek és mindenkinek, aki szereti: https://www.setlist.fm/setlist/powerwolf/2023/sport-campus-lange-munte-kortrijk-belgium-53a44f51.html
A pénteki nap krónikája itt véget is ér, legközelebb arról mesélek nektek, milyen élmény úgy részt venni az Obituary koncertjén, hogy az ember fia filozófusra itta magát. Stay tuned…
Majka
