Fémforgács
A kutatás, keresés, felfedezés számomra az egyik legélvezetesebb dolog, amit már számtalanszor megjegyeztem, így bocs az önismétlésért, de muszáj leírnom, főleg, ha ezek a folyamatok eredményesen zárulnak. Általában ez az érdeklődés nemcsak a zenére, de gyakran az adott projekt egészére kiterjed, hiszen könnyen bele lehet futni különleges sorsokba, vagy fájdalmasan hétköznapiakba. Így jutottam el például az amerikai, de örmény gyökerekkel rendelkező Odz Manoukhoz is, aminek új lemezétől (lemezeitől) szépen letettem a hajamat. A pontosabb információk érdekében hozzáteszem, hogy egyes források szerint a projekt elkövetője már Örményországban él, de erre nem találtam konkrét megerősítést… A “kétlakiság” érzése viszont kellő lelki zaklatottságot eredményez ahhoz, hogy legyen mit a zenébe fektetni!
Már maga a zenekarnév is magával ragadó: az örmény eredetű kifejezés egy névtelen király és királyné kígyó képében született fiát takarja. Az utódot démoni átok súlytotta, a királyi vár kazamatájában pedig csak szűzlányokkal tudták csillapítani dühét és állandó éhségét. Persze ahogy egy jó mesében, legendában az átkot itt is megtörte az arra érdemes hölgy, de maga a történet igazán horrorisztikus és rideg. A kígyólény kirekesztett és megvetett személyiség, akár a projekt mögött álló Yagian, aki már 2005 óta használja ezt a nevet zenéjének terjesztésére. Ehhez nagyban hozzájárulna mondjuk, ha lenne mit terjeszteni, hiszen 2010-es bemutatkozása óta csak néhány split került ki a kezei közül. Az eltelt időben több zenekarral is próbálkozott, de úgy gondolom, utolérte az “egyedül jobb volt” érzés, mert júliusban két új nagylemezt dobott be a közösbe. Talán neki volt igaza a zenésztársakkal kapcsolatban, mert a Bosoragazan és a nekem csipetnyivel jobban tetsző Tzurr bizony ott lesz az idei kedvenceim között.
Érdekes történetet villantottam, így menjünk is tovább ezen a nyomvonalon: Yagian egy régi barátja, Austin Delgadillo mellett nemcsak zenészként tevékenykedett az ezredforduló után, hanem közös kiadót is működtettek, melynek kiadványai a helyi udnergroundban igazán közkedvelt kincseknek minősültek. Kettőjük black, doom, dark ambient projektjeinek, demóinak sokasága árasztotta el az étert, majd 2013-ban gyakorlatilag teljesen eltűntek. Ezt a tíz éves csendet töri meg ez a visszatérés, ami nem kopogtat és kér elnézést, csak ránk rúgja az ajtót és letarol mindent.
Számtalan oldalról lehet nézni a dolgot, hasonlíthatjuk a kiadványt a 2010-es, szintén nagyszerű debütáláshoz, vagy a “testvér” albumhoz. Én az utobbót választottam, hogy meg tudjam indokolni azt is, miért erről írok. A Bosoragazan tehát jó lett, minőségi atmoszférikus black cucc finom építkezésekkel, gondosan végigvonuló tételekkel, ezzel szemben a Tzurr, ahogy az a borítóképén is látszik, a kaotikusabb megoldásokat részesíti előnyben. Nincs hiány disszonáns hangokból, indusztriális zörejekből és a maga módján fogósabb témákból sem, amit a kimondottan rövid, 36 perces, öt tételből álló lemez tökéletes arányokban szállít le elénk. A Tzurr akár egyetlen dal is lehetne, ami több apró részletre, szilánkra tört. Az első éles darabka az Amberd (karakterspórolás végett az angol címeket írom), melynek hat percéből az első néhány teljesen átlagosnak mondható dark ambient árnyalatokkal, természeti hangokkal alapozza meg a hangulatot, hogy aztán a biztosnak hitt talajt egy kétségbeesett, instrumentális black/doom pokoljárással rántsa ki a lábunk alól. A járatot megtankoltuk, ideje berúgni a motort!
A 9 perces Dyutsaznamart már rideg, fájdalmas black metal, szépen ellavírozva az élvezhetően karcsos, acsarkodó hangzás peremén. Nagyon jó példa lehet arra, hogyan lehet tartalommal feltölteni az elsőre randomnak tűnő őrületet, ami a modern anyagok valódi borzongató hatásának alapköve. A testvérlemezre utaló Bosoragazan a monotóniát részesíti előnyben, de ezt négy és fél percével nem viszi túlzásba, csupán berobban, tökön rúg, majd igyekszik tovább, vissza a saját világába. Az egyszerűbb agresszió mellé a téboly is visszatalál a korongra az Odzazunq című dallal, hogy végül lemez csúcspontját (számomra) jelentő Anulios tételben tetőzzön.
Ne ijesszen meg senkit a disszonancia és a modernitás emlegetése, lelke mélyén az Odz Manouk valódi régi sulis lélekfacsaró, amit szépen bevontak a frissesség álcájával. Fekete fém hívőknek mindkét kiadvány megismerése erősen ajánlott.
