Dionysos Rising
Kiadó:
Music Theories/Mascot
Honlapok:
www.edwardreekers.com
facebook.com/edward.reekers
Ha azt mondom Edward Reekers, ezzel valószínűleg nem mozgatom meg nagyon az átlag olvasó fantáziáját, pedig Reekers a holland prog rock nagy doyenje, a Kayak énekese, aki 15 év után jelentkezik új szólólemezzel. A holland prog rock szcéna nem jelentéktelen, a Kayakon kívül eszünkbe juthat még a tavaly recenzált Knight Area, vagy áttételesen a Sieges Even és a Subsignal, hiszen mindkét bandában a holland illetőségű Arno Menses énekel. Természetesen az igazi németalföldi nagyágyú Arjen Lucassen, aki az Ayreon, Star One, Guilt Machine, legújabban a Supersonic Revolution kereteiben igazi prog legendává nőtte ki magát, a stílus megkerülhetetlen, gigantikus oszlopává vált.
Reekers alighanem megirigyelte Lucassen hangos, nemzetközi sikereit, mert a The Liberty Project tematikájában, stílusában, zenei megközelítésében erősen közelít Lucassen különböző "inkarnációihoz". Itt is egy megahosszú, duplalemezes progresszív sci-fi rock operával van dolgunk, amelyben a változatosság és hatékonyabb teatralitás érdekében sok hangszeres és vokális szereplő kamatoztatja tehetségét. Már az alapzenészek között is komoly neveket találunk, pl. Mark Bogert gitározik (Knight Area), Joost van den Broek billentyűzik (Sphere Of Souls, Sun Caged, Star One) és Koen Herfst dobol (Vandenberg). Az igazi csemege mégis a vendégmuzsikusok listája, akik között olyan nevek szerepelnek, mint Arjen Lucassen (Ayreon), John 'Jaycee' Cuijpers (Praying Mantis), Steve Hackett (Genesis), Mark Lennon (Venice) és Damian Wilson (Threshold).
Edward Reekers pedigréje és a közreműködő zenészek névsora alapján minden jogunk megvan arra, hogy kellemes izgatottság vegyen rajtunk erőt. Ezek alapján simán várhattunk volna (én vártam is) egy újabb Ayreont vagy valami hasonlót. Sajnos a The Liberty Project nincs azonos színvonalon az Ayreonnal, mivel Reekers nincs azonos kategóriában Lucassennel. Ez egy stílusában csapongóbb, hangzásában lágyabb, dallamaiban kevésbé fogós, hangszeres szólókban szegényesebb munka. Természetesen a több mint két órás játékidő tartogat szép pillanatokat, Reekers dalszerzői képességei helyenként meg-meg villannak (pl. The Disease, We Live To Die, Onward and Forwards), de azt az összeszedettséget, stiláris letisztultságot, egységességet, amit Lucassennél már megszoktunk, itt nem fogjuk megtalálni.
Aki a progos, rock operás zsánerre bukik és nincsenek túl magas elvárásai, akár még kellemesen is szórakozhat, de nekem túl sok itt az üresjárat és a fantasztikus vendégmuzsikusok által képviselt komoly potenciál sincs kellően kihasználva. Mindazonáltal örülnék, ha csak fele annyi muzikalitás szorult volna belém, mint a jó öreg Reekersbe...
Tartuffe
