Dionysos Rising
Kiadó:
Frontiers
Honlap:
facebook.com/kenthilli
Ez a lemez klasszikusan az a kategória, amiről kollégáim elmélkedtek a kommentekben nemrégiben. Én is teljes mellszélességgel támogatom egy olyan rovat beindítását, ahol nem nagyobb lélegzetvételű, 4-5 bekezdéses recenziókban nyilvánítjuk ki a véleményünket egy-egy megjelenésről. Ez persze nem új ötlet, hiszen kis hazánkban is van olyan honlap, ahol ez már évek óta gyakorlat. Mindenesetre vannak olyan kiadványok, főleg így a nyári uborkaszezon környékén, amelyekről teljesen elég lenne néhány alapmondatban megfogalmazni a véleményünket, vagy azért, mert maga a kiadvány nem túl bonyolult jelenség, vagy mert a mi véleményünk nem elég cizellált.
Ha éppen pang a piac, a Frontiersra mindig lehet számítani, ők a legkeményebb kánikulai melegben is adnak ki pár albumot. Még tavaly, az év elején írtam a szebb napokat is megélt Giant új lemezéről, amelyen már Kent Hilli énekelt a Perfect Planből. Akkor megjegyeztem, hogy Dann Huffot igen nagy feladat helyettesíteni, de a helyére szerződtetett Hilli nagyon tehetséges AOR/hard rock dalnok, aki ráadásul a dalszerzésből is kiveszi a részét. Mintegy akkori mondandómat igazolandó Hilli "Nothing Left To Lose" címmel szólóalbumot jelentetett meg.
Nem állítom, hogy nem Frontiers tucattermékkel van dolgunk, de az ugyancsak ma posztolt új Art Nationnél sokkal autentikusabb AOR/hard rock kiadvánnyal van dolgunk. Nekem a jó öreg Hilli orgánuma is jobban tetszik a svéd fiatal, Alexander Strandell hangjánál, de ami lényegesebb, a zene amerikásabb, ízesebb, nincs lépten-nyomon euro-techno hanghatásokkal, ritmusokkal stb. nyakon öntve. A gitáros itt is elképesztően jó, bár a finn One Desire-ben muzsikáló Jimmy Westerlund stílusa más, mint svéd kollégájáé, viszont Fender Stratocasterjének tónusa sokkal közelebb áll a szívemhez.
Szóval Hilli most alaposan állva hagyta a nála sokkal fiatalabb skandinávokat. A "Nothing Left To Lose" nem lehengerlő, föltétlenül beszerzendő anyag, de a stílus szerelmeseinek egy könnyed és tartalmas, 50 perces szórakozást azért mindenképpen ígér. A "Does He Love Like Me" például, nem mellesleg a jó érzékkel elhelyezett szaxofon szóló miatt, tökéletesen hozza a '80-as évek amerikai rádióslágereinek hangulatát...
Tartuffe
