Dionysos Rising
Kiadó:
Pride & Joy Music
Honlap:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord
A lengyel csapatok Malmsteen klónja, Boguslaw barátunk ismét hírt adott magáról, pedig épp csak egy év telt el legutóbbi albumjának megjelenése óta, és hát ez rövid idő a kardinális változásokhoz, bár gyanítom, hogy a gitáros hosszabb idő alatt sem változtatna eddig jól bevált sémáin. Klasszikus, a nyolcvanas időket idéző arpeggiók és komolyzenei ihletésű dallamok: sajnos hangzás is a harminc-negyven évvel ezelőtti korszakot idézi, bár ez a kijelentés talán sértés néhány, akkoriban született etalon lemezre nézve.
A rosszat tehát kipipáltuk, most jöjjenek a dicséretre méltó aspektusok. Balcerak nem csak kiváló gitáros, de remek dalszerző is, úgy képes slágereket írni, hogy azok még véletlenül se idézzék fel a hallgatóban a pop szócskát, ami, mint tudjuk, Metálországban a legfőbb ellenség egyik neve, még akkor is, ha egyes stílusok már rég „alkut kötöttek az ördöggel”, és hatásosan integrálták magukba mindazt, amiért Duran Duran és társai annyira sikeresek lehettek.
A csapat sem sokat változott – Boguslaw mellett pusztán egy dobos árválkodik, ám a vendégül hívott énekesek úgy hathatnak az öreg, iszapszemű rájákra, mint a proletárforradalom hívása az egyszeri bolsevikra, hiszen Göran Edman, és Mark Boals még a példakép mellett is megfordultak, Rick Altzinak pedig most az egyszer nem sikerült belerondítani a produkcióba. Ami azonban nekem a legnagyobb meglepetést okozta, az Harry Conclin felbukkanása, akitől ez a stílus elég messze jár – ja, és a Jag Panzer énekeseként most adtak ki egy remek albumot is.
Bevallom, nem igazán tudom, hogy mit is írhatnék mást azon kívül, amit a gitáros eddigi munkáiról már megírtunk: rizsporos parókákban sört kortyolgató barokk zenészek kissé ittas produkciója, amihez már csak néhány, abroncs szoknyában magát kellető nagymellű kocsmárosné hiányzik – de ne legyünk közönségesek, mert Balczerak sem az, bár a hatásvadászatban tízpontosok tömegét lövi, mentségére legyen mondva, hogy az elpuffogtatott frázisok csak gyéren ismétlődnek. Lengyel kedvencünk tehát nem vette át a magyar Nemere István copy-past-es alkotói módszereit, a dalok azok bizony „meg vannak komponálva”, annyi deja vut okozva Malmesteen szerelmeseinek, hogy azt már csak egy dologgal lehetne fokozni, mégpedig egy jól szóló Malmsteen koronggal.
Az album másik erénye, hogy egyenletes színvonalon kapjuk meg a talapalávalót – a stílus rühellői szerint a talp alá valót – talán csak a már említett Conclin produkciója lóg ki a sorból, aki a veretes neoklasszicista metálból is megpróbál keményvonalas amerikai powert faragni, pedig még egy orgona is próbálja megakadályozni ebben. Mindenesetre meghökkentő, ami az egészből kikeveredik, de bevallom, nekem tetszik, még ha Tartuffe barátunknak minden bizonnyal az ezelőtti album Tim Owens féle vicsorgást juttatja az eszébe, bár Harry hangja nem kopott annyit az évek alatt, mint a Judas Priest egykori énekeséé.
S ha már kopás: Edman és Boals is benne vannak a korban, ami hallatszik is, szinte látom a dudorodó ereket a nyakakon, ahogy megpróbálják azokat a fránya magasakat kiénekelni, amikből pedig akad bőven, hát ez bizony itt nem a punk énekesek könnyedebb terepe. Ezzel ellentétben maguk a dalok már első hallásra Alien módjára eszik bele magukat a hallgató fülébe, és ha nincs arpeggiók ellen beoltva a nagyérdemű, akkor minden bizonnyal permanens élvezetben lehet része.
Innentől fogva azonban csak a szavakat szaporítanám, ráadásul feleslegesen, így le is zárom az ismertetőt, aki többet akar olvasni az albumról, az lapozzon vissza blogunk hasábjain, és fussa át korábbi kritikáinkat a mester lemezeiről – nagyot nem fog tévedni, ha az azokban leírtakat veszi alapul jelen etap megismeréséhez. És ez Balceraknál talán így is van jól.
Garael
