rattlead.hu
A Phantom Witch még 2019-ben jött szembe velem a metal széles országútján: akkor jelent meg bemutatkozó nagylemezük, a Death as We Know It. Bár műfaji besorolásuk szerint thrasht játszanak, ennél sokkal színesebb az általuk preferált zenei irányvonal: Zach Cox énekét hallva nem egyszer death-es érzésem is van, a dallamos gitár pedig a (neo)klasszikus metal felé tágítja a csapat határait. Nem azt a muzsikát játsszák, amivel teljes mértékben le tudnak venni a lábamról, mégis azt vettem észre, hogy a debüt rendszeres vendégévé vált a lejátszómnak, és ugyanez a helyzet az idei albummal is.
A zenekart, amely 2012-2017 között szimplán Phantom néven működött, a dobos Q Minor alapította a kaliforniai Salinasban. Rajta és Coxon kívül mindkét anyagon Travis Ochoa gitár- és Mateo Ramos basszusjátékát élvezhetjük, és úgy tűnik, csupán a második gitáros posztára nem találják meg az állandó embert: a Death as…-en Cross Carrasco, a Forced…-on Erik Yakamz Hernandez pengetett, jelenleg viszont már Richard Miernek hívják a csapat ötödik emberét.
Bő egypercnyi instrumentalizmust követően (Soldier’s Sorrow), amiből akár egy Helloween- vagy egy Gamma Ray-nóta is kinőhetett volna, Minorék keményebbre veszik a hangnemet, és egy durván thrash-es szerzeménnyel (Crusader) csapnak bele a lecsóba. Már itt és számos további nótában is izgalmasan pattognak, dörmögnek a basszusgitár húrjai: a bőgő szinte a gitárokkal egyenértékű hangszerként járul hozzá a sokszínű hangképhez. A Day of Reckoning közepének lomhán bólogató tempóira virtuóz gitárfutamokat pakolnak, egyébként ez a nóta is, akárcsak a rá következő Something Evil Approaches, vadul dübörög. Mindkét szerzemény olyan, mintha egy magát némileg visszafogó Yngwie Malmsteen csatlakozott volna a fiúkhoz egy kis jammelésre. Nálam – kis túlzással – már annyi elég a sikerhez, hogy a vastag alapokból nőjenek ki szárnyalóan dallamos, magas hangú (de nem vinnyogó) gitármelódiák. Itt pontosan ezt kapom. Plusz a Psychogenic Death-ben és néhány másik nótában, ha nem is túl komplex, de remek ikergitárjátékot hallunk.
Az All Hail the Coven az a dal, ami miatt elkezdtem szeretni ezt a lemezt, ami az elmémben kampóként lehorgonyozta az anyagot. A dobos-kórusos intróba belépő dallamos gitártéma az album legjobb számkezdését eredményezi, de a szerzemény lassú középtempója is hipnotikus hatással lehet a hallgatóra. Ráadásul a nóta egy gyerekkórus-betét után fel is pörög, úgyhogy nálam minden szempontból a lemez csúcsa. A remek címadó nóta pedig, kissé meghökkentő módon, úgy kezdődik, mintha az ABBA-klasszikus Mamma Mia átirata lenne, ám hamar egy jólesően nyomasztó tétel kerekedik belőle. A lemez hivatalosan tíz számot tartalmaz, bónuszként került fel a végére az Age nevű, szintén kaliforniai formáció Black Mass-ének erőteljes, lendületes átirata, ami hatásos lezárása a bő 50 perces előadásnak. Coxék egyébként a teljes lemezt az említett amerikai egyszemélyes projekt szülőatyja, Demetrius Ontiveros emlékének ajánlották, aki 2020-ban önkezével vetett véget az életének („csapata” egyetlen lemeze pedig posztumusz, 2021-ben látott napvilágot).
Ha objektív szeretnék maradni, egy erős négyest ajánlanék meg a salinasi kvintettnek. De nem szeretnék: úgy érzem, én fedeztem fel magamnak ezt a bandát, azóta figyelemmel kísérem a pályafutásukat, szorítok nekik, és tetszik is, amit csinálnak, úgyhogy ez a lemez nálam 4,5 pontot ér, ráadásul a thrash európai és amerikai vonala rajongóinak is jó szívvel ajánlhatom, vagyis egy univerzális darab.
