Fémforgács
Winci kolléga tollából jön majd egy sokkal hosszabb beszámoló is. Az én írásom egy kicsit más jellegű most. Érintve az idei FEZEN-programját, tekintek vissza a fesztiválozás iránti szeretet kialalakulására és magára az életérzésre, ami a mai napig fogva tart.
Néhány évvel ezelőtt volt szerencsém összefutni az – aktuális Gourmet Fesztiválon – Gerendai Károllyal. A rövid, de tartalmas beszélgetés során, természetesen szóba került a Sziget is. Kifejtettem neki, hogy számomra, az egyetem mellett, az egyik legnagyobb hatást ez a fesztivál jelentette. Rengeteg mindent megváltoztatott bennem a „fesztivál élmény” felfedezése.
Az első fesztiválomra még a szüleim vittek el. 2003-at írtunk, én 16 éves voltam. A Slayer meg – ami akkor a legnagyobb kedvencem volt – éppen a Pepsi Szigeten játszott. És a szerelem azóta is tart. Aztán a középiskolás/egyetemista évek alatt voltam végig (egy hét vagy még több) „sziget lakó”. Bár a családom úgy gondolom nagy szabadságot adott számomra, a legnagyobb varázslatot mégis a fesztiválok finanszírozása jelentette. Gyerekkoromban én azt láttam, hogy a felnőttek dolgoznak, családoznak. A szórakozást pedig maximum a színház, illetve a családi rendezvények jelentik. Valahogy a felhőtlen szórakozást a fiatalság privilégiumának éltem meg. Természetesen voltak, akik megélték a környezetemben is, de a kocsmában tengődő céltalan lézengők nem jelentettek alternatív jövőképet számomra.
Ezzel szemben a Szigeten a szivárvány színei kiteljesedtek, a sztereotípiák sorra dőltek meg, és voltak olyan felfedezések, amik alapvetően formálták az értékrendemet. Példának okáért a szénné tetovált holland bankigazgató (jé, felelős beosztásban is vannak tetovált emberek), akik mellettünk sátorozott. A német család, akinek a lakókocsijában három generáció utazott a fesztiválra, majd a kb. 70 éves nagypapa zokszó nélkül gyújtott meg egy vicces cigit hajnalok hajnalán (aztaa, szóval, akkor van olyan is, hogy majd nagypapi fesztiválozik). Arról nem is beszélve, hogy hány ismertség, vicces story illetve koncertélmény halmozódott fel az évek alatt.
Aztán szerencsés voltam, mert nagyon sok fesztiválra juthattam el az évek folyamán (Sziget, Hegyalja, Fekete Zaj, FEZEN, Metalfest, Rockmaraton stb.). Mind-mind hatalmas élményekkel gazdagítottak. Ezt az érzést, szemléletet pedig igyekszünk átadni a gyermekeinknek is. A FEZEN pedig, mind méretéből, mind pedig nagyon barátságos mivoltából adódóan alkalmas volt a 3 és 5 éves kisfiam “fesztiválszüzességének” elvesztéséhez.
Élethelyzetemből adódóan, jelenleg nem tudunk heteket fesztiválokon tölteni, ezért nagyon megbecsüljük, ha eljutunk valahova. A pénteki nap, mint említettem a családozásról szólt. Ez nekem is új volt, mivel ilyen aspektusában, még nem éltem meg fesztivált. A bejutás gyors és zökkenőmentes volt. A fiúk egy-egy fehér karszalagot kaptak (ingyen, mivel 8 év alatt a belépés ingyenes), melyre ráírták a szülők telefonszámát, ha netalán mégis elkódorognának.
Életem második FEZEN látogatása volt, de minden olyan volt, amilyenre emlékeztem. Rengeteg vendéglátóhely, változatos kaják és italok (megfizethető áron). Nem mellesleg a koncerthelyszínek pár percre egymástól, szóval nem kellett semmiről lemaradni. Bár ez a nap nem a koncertnézésről szólt, azért az Omega Diatribe pusztításába és a Cadaveres búcsúzásába sikerült belefülelni. Mindkettő csapat remek formát mutatott. A maradék időt pedig babzsákon-ugrálással és lufipukkasztással töltöttük. Remélem sikerül a fiúkkal is megszerettetni ezt a közeget, mert én is szeretnék családostól fesztiválozó 50-es, majd lakókocsiban szundizó papó lenni. Mert az ez egész hatalmas élmény és tapasztalat.
A szombati napra már gyerekek nélkül érkeztünk, hogy egy kicsit mi is fesztiválozzunk, koncertélményekkel együtt. Számunkra a Cro-Mags volt a nyitóbanda. Hát mit ne mondjak, rövid set ellenére elég ütős volt a dolog. Harley Flanagan pedig egy állat. Jó volt látni ezt a csapatot. Egy csipet HC történelem, melyet kevesen mesélhetnek el hitelesebben, min Flanagan.
A következő állomás számunkra az AMD bulija volt, melynek a fesztivál „legkiesőbb” helyszíne, a FEZEN KLUB CSARNOK adott otthont. A színpadkép ereje teljében mutatta a csapatot. Régi nóták, és a kiválóan sikerült újabb dalok váltogatták egymást. Remek banda, és külön öröm, hogy Füleki Sándort (Mood, Wall Of Sleep) újra benne tudhatjuk.
Aztán következett a Hammerfall a nagyszínpadon. A csapat a szívem csücske, szóval rosszat ne is várjatok. Változatos programot adtak elő, melybe sok minden belefért. Számomra a csúcspontokat a Renegade, a Lett he Hammer Fall és az új albumos (We Make) Sweden Rock jelentették. Ráadásban aztán még megkaptuk a Hammer High, Hector’s Hymn, Hearts on Fire triót.
Aztán átmentünk a Kozmix-ra (igen, az a Kozmix ). Bár, én bírom az egystílusú fesztiválokat is (pl. Metalfest), de semmi bajom az egyéb stílusokkal sem. Ezt is köszi Sziget. Akkor is nyugodtan ballagtam át Metal Hammer sátortól egy The Prodigy, Pendulum vagy Faithless kedvéért és most sem tenném ezt máshogy. Szóval nekem a Kozmix is belefért a napba. A csapat pedig profi volt. Tűz, táncoslányok, volt itt minden. A Kis Világ, illetve a Gyöngyhajú lány cover meg most is megállja a helyét. Szóval a magyar Scooter odatette magát. Király buli volt.
Aztán visszarántott Odin, és már vágtattunk is át a Helloween-re. Amikor a koncert elkezdődött, meglepődtem, hogy mi a fenét keres ott Kiske. Aztán kiderült, hogy még mindig tart a lamour, szóval sikerült elcsípnem a reunion/régi tagos turnét akaratlanul is (a budapesti állomásról sajnos lemaradtam). Ha ezt tudom, akkor még sokkal jobban várom a koncertet.
Sorra jöttek a jobbnál jobb szerzemények a régi/új tagok előadásában, hol váltott, hol önálló énekkel. Nem tudom leírni, mennyire király volt Kiske-t és Kai Hansent élőben is hallani. De az egész álomszerű volt, amire pár évvel ezelőtt senki nem tett volna egy kanyi vasat se. Az egész alap set zseni volt, olyan csúcspontokkal, mint az Eagle Fly Free, Metal Invaders / Victim of Fate / Gorgar / Ride the Sky vagy a Best Time. Ok, mondjuk az If I Could Fly nagyon hiányzott.
Én már itt elhittem, hogy nem lesz ráadás, de aztán visszajöttek, de még hogy! A Perfect Gentlemen-tól azóta is dallamtapadásom van, a Keeper of the Seven Keys-t meg nem hiszem, hogy kell ecsetelni. Aztán megint visszajöttek, hogy konfettilavinával, meg autónyi tök-léggömbökkel megtámogatva nyomják el az I Want Out-ot. Két óra tíz perc. Ehhez nincs mit hozzátenni. Ennél méltóbb zárása nem lehetett volna a FEZEN-nek számomra. Jövőre találkozunk!
