Fémforgács
Minél több gyűlik össze belőlük, annál jobban rá tudok csodálkozni az elszáguldó évekre az életemből. Tényleg minden egyre gyorsabbnak tűnik és már-már érdemes lehet összefüggéseket keresni az emberi élet ezen aspektusa és az univerzum megmagyarázatlanul gyorsuló tágulása között. Megválaszolatlan kérdésekből persze sosem volt hiány, alapvetően ezeket tartom a legfőbb mozgatórugóinknak. A nyitó gondolataim azonban nem maradnak okfejtés nélkül: még manapság is elő szoktam venni a svéd Cavern Deep nem hibátlan, de egyedi bemutatkozását 2021-ből, amikor cikket is írtam róla, ezért fel sem tűnt, hogy menetközben elszaladt közel két év és már a folytatással találom szemben magam. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha kivettem volna a debütáló korongot a lejátszóból és valaki a kezembe nyomta volna azonnal a folytatást. A másik ok a mélynek nem nevezehető gondolatok bevetésére maga a zenekar és sajátos zenei elképzelései, melyeken keresztül folyamatosan rejtélyeket vázolnak fel előttünk, de a válaszokat megtartják maguknak. A bandáról elnevezett első dalcsokruk, a Cavern Deep ugyanis egy bizarr, lovecrafti hangulattal megtámogatott utazást mutatott be nekünk, ami az ismeretlenbe vitte el a hallgatóit, visszautat pedig nem garantált.
Most eljött az ideje annak, hogy visszatérjünk a mélységbe, a végtelen sötétségbe, ahol nemcsak a látnivalók képesek egyetlen masszába összeolvadni, de a különféle dimenziók sem különülnek el egymástól. A bemutatkozás egy furcsa véget érő kalandról regélt nekünk egy, a Föld közepe felé tartó expedíció keretein belül, a Breachben pedig a balszerencsés felfedezők maradványainak sorsáról kaphatunk bővebb információkat. Az alapszituáció nem túl bonyolult: a sötétségben fellelt lények elfogyasztották korábbi hőseinket, de mivel nem evilági fenevadakról van szó, nemcsak a húsukat vették magukhoz, de lényük egy részét is. Egy kollektív tudat részeseivé váltak akaratukon kívül, ezáltal betekintést nyerve saját világunkra egy teljesen más szemszögből…
Szóval továbbra is stoner/sludge, valamint hagyományos doom elemeket is felvonultató, masszívan pszichedelikus agymenéssel kényezteti a zenekar az arra érdemes közönséget, nem rosszabb, sőt, egy kicsivel jobb minőségben, mint ahogy azt az előző kiadványán tette. A hangzás finomabb, a pszichedelia mellett megjelenő progresszió foszlányok pedig tovább színesítik a dalokat, melyekből most összesen hatot kapunk, közel háromnegyed órában. Ez a leírás nem egyszerű, talán még olvasni sem, de még így sem vagyok benne biztos, hogy betűkkel különösebben át tudom adni nektek azt, amit a Cavern Deep a hangokkal művel. Az alapokat továbbra is Max (basszus), Dennis (dobok, billentyűk) és Kenny szállítják, azonban az a megkezdett út, hogy midhárman kiveszik a részüket az énekből, ezúttal is igazán érdekesnek hat.
Mindegyik ének tiszta tartományban mozog és igazán különleges hangulatokat teremtett már eddig is. Azt is elmondhatom, hogy sikerült kigyomlálni az egyenletlenségeket, furcsaságokat a megvalósítás terén, ezúttal teljes mértékben egymásra hangolódva, a megfelelő helyeken kapjuk meg az éteri dallamokat. Persze mindig van hová fejlődni, ezt jelen esetben vendégek okos bevonásával érték el. Az első ilyen egy dalnok, Susie McMullan az amerikai Brume kötelékéből, akinek nem kell bemutatni a különleges lassulások mikéntjét, őt két tételben is hallhatjuk, miközben a létezés és nem létezés határvonalára állítja lelkünket. Rajta kívül Johannes Behndig jelenlétét kell még megemlítenem, aki a Sarcophagus Now nevű, kísérletezős, progresszív fúziós zenét játszó alakulatából érkezett meg a Skeletal Wastes című tételbe, ami számomra a friss dalcsokor legcsodálatosabb alkotása. A jól sikerült látogatók sora azonban ezzel nem teljes és itt fel kell hívom a figyelmet egy kevésbé tetszetős megoldásra…
A korongot ugyanis egy hetedik tétel zárja, egy brutális, 11 perces óriás Thomas Jäger (Monolord) jól ismert hangjával kiegészülve, de ez csak a CD verzióval rendelkezők kiváltsága lehet jelenlegi ismereteim szerint. A digitális promóban ugyan megkaptam ezt a szerzeményt, de az azonnal közzétett bandcamp, yoututube stb. verzióknál sajnos nem elérhető (különálló single dalként azért rá lehet találni). Az azonnali elérhetőség minden platformon igazán modern hozzáállást tükröz a dolgokhoz, de az igazán erős bónusz elérhetetlensége már kevésbé szimpatikus. Remélem, hogy hamarosan a The Attuning is az összkép részévé válik majd, mert ott a helye.
