rattlead.hu
A power metal kedvelői közül biztos sokan ismerik ezt a 2000 óta létező német csapatot, amelynek a Hellriot már – az öt évvel ezelőtti feldolgozásalbumot is beleszámítva – a tizenkettedik nagylemeze. Én azonban most találkoztam velük először: maga a Mystic Prophecy név talán elriasztott volna tőlük, hiszen ez alapján szimfonikus metal muzsikára számítanék, ám valamelyik oldalon jókat írtak róluk, és ezen felbuzdulva hallgattam meg a számomra ismeretlen zenekar idei anyagát.
A MP alapítói közül ma már egyedül csak a – Steel Prophetben és a Devil’s Train-ben is érdekelt – frontembert, Roberto Dimitri Liapakist találjuk a fedélzeten. A zenekar a Valley’s Eve nevű progresszív metal csapat mellékprojektjeként indult, ám az első sikerek után nem volt kérdés, hogy az előbbi formáció kerül parkolópályára. A banda másik alapembere – 2005 óta – a Warkingsből keresztes lovagként ismert Markus Pohl, aki itt ritmusgitározik. A görög vonal egyébként – gondolom, az énekes hellén gyökereinek köszönhetően – mindig is erős volt az együttesben, hiszen az első három albumukon, még Pohl előtt az a Konstantinos Karamitroudis, ismertebb nevén Gus G pengette a hathúros hangszert, akit a gitárhős David T. Chastain akkor még mint a színtéren ismeretlen tehetséget ajánlott Liapakisék figyelmébe (Az első Firewind és Dream Evil album is csupán 2002-ben látott napvilágot.); a Mystic Prophecy szólógitárosa pedig 2017 óta egy másik görög származású muzsikus, Evangelos „Evan K” Koukoularis. S hogy teljes legyen a kép, a ritmusszekciót 2016 óta a dobos Hanno Kerstan és egy svájci basszusgitáros hölgy, Joey Roxx alkotja.
A csapat zenéjében egészséges arányban keverednek az amerikai és az európai power metal ízei. Kellő keménységgel dörrennek meg a riffek, billentyűs hangszert az új lemezen csupán egyetlen dalban, a Road to Babylon elején hallok, ugyanakkor a nóták egytől egyig slágeresek, könnyen jegyezhetők, ami a markáns, nem egyszer Jorn Landét idéző énekhang mellett az erőteljes, Warkings-es kórusoknak is köszönhető. A Mystic Prophecy muzsikáját hallgatva legtöbbeknek az Iced Earth neve ugrik be elsőre, ám szerintem Jon Schafferékénél melodikusabb a németek muzsikája, így a fentebb említettek mellett a Firewinddel, Masterplannal, vagy akár a Meliah Rage-dzsel való párhuzam is kézenfekvőnek tűnhet. De a történelmi témák és a vaskos, harcias kórusok miatt és már csak Markus Pohl jelenléte okán is a Warkings-szel való rokonság a legegyértelműbb. Az anyag dalai a historizálás ellenére sem válnak elnyújtottan epikussá: a lemez 11 szerzeménye közül csupán négynek a hossza haladja meg a négy percet, és azoké is éppen hogy csak.
Liapakisék már a kissé aritmikusan induló, ellenállhatatlan refrénre kihegyezett Hellriottal megadják az alaphangulatot. Az Unholy Hell nagyon Warkings-es nóta: más az énekhang, ám a döngölés, a kórus, a hangulat ugyanaz. A Demons of the Night a könnyedebb, klasszikus heavy metalos, már-már hard rockos vonalat képviseli, a Paranoiától kezdve pedig a gitársoundot hallva egyre inkább megnyugszom: a Mystic Prophecy szerencsére nem akar Warkings-kópiabanda lenni. Persze Liapakisék korábban érkeztek a színtérre, ám a Warkings egy viszonylag szűk spektrumon annyira karakteres muzsikát játszik, hogy könnyű műfaji hivatkozási pontként tekinteni rájuk. A MP gitártémái és -hangzásai jóval sokszínűbbek, változatosabbak, a jól eltalált refréneknek köszönhetően pedig, az ember már csak a számcímeket látva is fel tudja idézni magában a nóták fő témáit. A dalcsokor a végére (Cross the Line, World on Fire) egy durvára vett Whitesnake anyagra kezd hasonlítani, az én szám íze szerint egy kissé kommersszé válik – ezért is csak 4,5 pont a végső osztályzat. Azonban így is egyértelműen kincset érő felfedezés volt a Hellriot, nem kizárt, hogy a csapat korábbi albumaival is megismerkedem.
