Fémforgács
Majdnem 15 év.
Majdnem 15 éve, egész pontosan 2008. szeptember 1-én jelent meg első írásom a Fémforgácson.
Majdnem 15 év.
Majdnem 15 évet kellett várni az amcsi hard rocker Extreme új lemezének megjelenésére. És hogy mi az összefüggés e két tizenötös között? Csupán annyi, hogy a bemutatkozó recenzióm épp a csapat 2008-as visszatérése, a Saudades de Rock volt. Minden szempontból visszatérésnek lehetett nevezni azt a korongot. Egyrészt, ha hivatalosan fel nem is oszlottak (bár lehet, hogy mégis), de volt jó néhány inaktív évük, másrészt a Saudades 13 évvel követte az azt megelőző Waiting for the Punchline-t. De ezúttal még ezt is sikerült megfejelniük két esztendővel Nunoéknak. Pedig most fel sem oszlottak… Lényeg a lényeg, pár hete napvilágot látott a szimplán csak Six címen futó 6. Extreme nagylemez.
Bevallom, egy ideig úgy terveztem, hogy szépen keretbe foglalom írói pályafutásomat és ez a cikk lesz a hattyúdalom. Sőt, egyből dupla lett volna a keret, hisz második recenzióm a Metallica Death Magneticje volt anno, előző kritikám pedig a 72 Seasons. Aztán arra jutottam, hogy nem teszem még le végleg a lantot (vagyis a klaviatúrát), hanem az utóbbi években felvett nyugger tempóban néha-néha jelentkezni fogok 1-1 cikkel.
De azért a dupla keret legyen már meg, ha olyan jól kitaláltam! 😀
Őszintén szólva a 2008-as debütáló írásom idején még csak felületesen ismertem a banda muzsikáját. Azóta viszont három lemezük, az Extreme II. – Pornograffitti, a III Sides to Every Story és a Waiting for the Punchline is a CD-gyűjteményem megbecsült darabjai közé tartoznak. Ha mindenképp kedvencet kellene választanom közülük, akkor a hármas korongra voksolnék. A Six, bár egy jól sikerült lemez, de lecsúszna nálam a dobogóról. Legalábbis per pillanat így érzem.
Pedig a Rise, #Rebel, Banshee kezdő hármas roppant meggyőző! A Riseban Nuno megereszt egy akkora gitárszólót, ami egyértelműen Eddie Van Halent idézi és a későbbiekben sem spórol a puskaporral. Gary hangja is nagyjából rendben van, bár tény, hogy egyes esetekben én a helyében nem erőltettem volna a magas hangokat. Nuno az eszeveszett gitározás mellett ellátta a produceri és hangmérnöki teendőket is, ha jól tudom a lemezt az ő stúdiójában vették fel. Tény, hogy nem rendelkezem csúcsminőségű hangcuccokkal, de nekem most valahogy nem jön át ez a sound. Azt díjazom, hogy természetesen szól a lemez, viszont én eddig bármin hallgattam, tompának, erőtlennek, karcsúnak éreztem a megszólalást. De nézzük a pozitív oldalát, legalább nincs túlkompresszálva! A kezdeti lendületet némileg megtörik a negyedik számtól. A power lírainak mondható Other Side of the Rainbow önmagában még nem ültetné le a lemezt, ha nem az első igazi lassú dal, a Small Town Beautiful követné. A szivárványos nóta refrénje és a háttérvokálok kiválóak és nyilván Bettencourt Mester gitárszólójába sem lehet belekötni. Gary viszont rendesen megküzd a magas hangokkal és nem állítom, hogy mindig ő kerül ki győztesként a csatából. A Kisvárosi szépség sem rossz szerzemény ám, gyönyörűen csilingel az akusztikus gitár, Gary is remek énekdallamokat hoz. Hangulati szempontból és bizonyos témák miatt még a Falling-korszakos Dream Theater neve is beugrik a dal hallatán. Csak én a helyükben nem ide tettem volna ezt a dalt. Magyarán a lemez szerkezetével, dalsorrendjével nem vagyok teljes mértékben kibékülve. Szét lehetett volna jobban szórni a lassú, merengős témákat! A The Mask szerencsére újra rockosabb vizekre evez. A dobtéma miatt konkrétan Marilyn Manson neve ugrott be. De tényleg van egy enyhén ipari lüktetése ennek a pofás nótának. Azt kell mondjam innentől jóval kísérletezőbbé válik a lemez, kevesebb a biztonsági játék. Ezt csakis díjazni tudom! A Thicker Than Blood tovább gázol ebbe az elektrós vonalba, ebben már samplereket, loopokat is hallani. Ahogy a puttyogós középrészben Nuno (Nyunyóka, he-he!) elkezdi és ahogy végigviszi a gitárszólóját, az már-már nem evilági. Nagyon tud ez a fószer!
A Save Me is a marconább vonalon mozog, egyes riffek már-már metalosak és a gitársípoltatások is ülnek! A sorminta folytatódik, a három keményebb dal után jön egy tábortüzes, akusztikusgitáros. Egyébként nagyon hangulatos szösszenet a Hurricane, az alapra vett gitárkíséret hallatán eszembe jutott Eddie Vedder Into the Wild filmzenéje is. Aztán az X Out képében érkezik a lemez leginkább kísérletezős tétele, ami egyben a legprogresszívebb is. Számomra mindenképp csúcspont és én ezzel be is fejeztem volna az albumot. Mert a Beautiful Girls és a Here’s to the Loosers szerintem inkább elvesz, mint hozzáad ehhez a lemezhez. Előbbi ska/reggae lüktetésével kellemes darab, páromnak konkrétan ez a kedvence, szóval a hölgyek körében biztos aratni fog ez a dal, de nekem már túl happy. 😀 A lemezt záró pedig a gyerekkórus csatasorba állításával akasztja ki nálam a giccs-mérőt. Egyik sem full gázos, sőt a maguk nemében egyáltalán nem rosszak (a Beautiful Girlsben Nuno gitárszólója elég nyilvánvaló főhajtás Brian May előtt!), csak talán jobban működnének a lemezen elszórva, mint így, zárásként. Más részről viszont hozzájárulnak ahhoz, hogy elmondhassuk, a III Sides óta nem volt ennyire színes, változatos egyik Extreme lemez sem.
Kezdő “kritikusként” anno túlpontoztam a Saudades de Rockot és a Death Magneticet is. Öreg rókaként ezúttal visszafogottabban értékeltem a 72 Seasonst és most így teszek a Six-szel is. Stílszerűen adhatnék rá egy hatost, na de annál jóval erősebb, úgyhogy nekem 8! 🙂
Ja, és a borító nekem tetszik, annak ellenére, vagy pont azért, hogy tiszta King-Kong feeling! Végszóként még annyi, hogy remélem egyszer kapunk még egy olyan Extreme lemezt, ahol felelevenítik funk-rockos gyökereiket!
