Fémforgács
Nem egyszer azon kapom magam, hogy egy olyan banda pár éves lemezét fedezem fel újra, akik baromi jól csinálják azt, amit csinálnak, de valamiért mégsem sikerült olyan nyomot hagyniuk bennem, hogy emlékezzek is a nevükre. Ez az amnézia elő szokott fordulni azoknál, akik megpróbálnak több ezer, (ha a halott gárdákat is számba vesszük, akkor van az több tízezer is) csapatot és projektet nyomon követni. Szélmalomharc ez a javából. A The Gerogerigegege nagyon nem ebbe a kategóriába tartozik. Az egyik legnevesebb japanoise bandáról lévén szó ez képtelenség is lenne, de idáig el is kellett jutniuk valahonnan. 1985 óta íródó történetük során számos okot adtak arra, hogy stílszerűen a hányás és a fosás alkotta szó összetételéből keletkező nevüket megjegyezze a publikum. Merthogy, mi az, amire emlékezni fognak az emberek? Hát arra, ami megbotránkoztatja még az underground alkotta közvéleményt is. Ez pont olyan, mint amikor látunk egy szörnyű balesetet az autópályán: nem akarunk odanézni, de amikor elhaladunk a tett színhelye előtt, akkor le se tudjuk venni a szemünket a látottakról. Végigkövet minket életünk során, ha más nem, a tudatalattinkban. A The Gerogerigegege előadásai pont ebbe a kategóriába tartoztak. Aki GG Allin performanszaival tisztában van, az nyugodtan tekerhet még azon az intenzitáson vagy 50 fokot. Juntaro Yamanouchi és csapata nem az akkor divatos témakörökkel foglalkozott, mivel a japanoise hordákra mindig nagy hatással volt a fétis, pornó, BDSM (különösen a kikötözés).
A másik állandó tagnak, azaz Gero 30 uraságnak ugyanis az önkielégítés volt az, amiben meglelte az extázist és ezt természetesen anyaszült meztelenül a közönségnek is tudtára kellett adnia. A nemi identitás, homoerotika és a szexualitás különféle formái szintén témák voltak, na és persze kaki, pisi dögivel. Utóbbi nem csak a szövegekben maradt, hanem a színpadon is imádott hemperegni Gero 30 barátunk a különféle állagú testnedvekben és végtermékekben. Művészi tanácsadóként valamint múzsaként volt a formáció elmaradhatatlan része.
Ő egyébként egy sokkal idősebb exhibicionista művész és szexmunkás volt, mármint akkor, amikor nem a csapattal volt előadása. A felállás természetesen csak a dobos Dynamite Gero és a gitáros Dee Dee Gero nevével lesz teljes, akik bár nem állandó tagok voltak, de nagyban hozzájárultak a hangrobbanások előidézéséhez. Számos fétis és szexklubbéli előadásuk a japán extrém zene legmegdöbbentőbb jeleneteit szolgáltatta. Egyedül a Hanatarash rombolásait lehet egy lapon emlegetni azzal a mocsokkal és fertővel, amik ott zajlottak. A nyers punk attitűd ötvözése a szexuális devianciákkal értő közönségre lelt, ezt a 87-91 közötti senzuri shows élő felvételein is hallani, melyet a Live Greatist Hits korongon találunk. Most azonban nem erről lesz szó, hanem az ezelőtti パンクの鬼 (Tokyo Anal Dynamite) lesz a fő tárgy.
Mivel úgy gondolom itt hallható a csapat esszenciája. Mindaz a végtelen, pusztító energia ebben a korongban összpontosul a leginkább. Mindezek tetejében talán ebben az időszakban voltak a legvadabb bulik is a banda háza táján, így alaposan beleélhették magukat a dalok előadásába. Ezzel az albummal sikerült a hírhedt deviánsokból noisecore legendákká érniük, aminek majd az 1994-es Instruments Disorder (170 Songs CD) lesz a tetőfoka. Nem sok időt vesztegetnek. Csikorgató gitárvisszhangok közepette és pár reccsenés előzi meg a mindent elsöprő, idegbeteg orkánt, ami betölti az egész teret körülöttünk. A ロックン·ロール extrém hatásosan tölti meg azt a kevesebb, mint egy percet, ami rendelkezésére áll.
Márpedig ez a kulcsa az összes olyan zsánernek, ami arról híres, hogy rendkívül kevés idő áll a zenészek számára a stílus követelményei végett. Minden erőnkre, idegszálunkra szükség van ilyenkor, hogy hatásos legyen az a dolog, amit előadunk. Ez hatványozottan is igaz akkor, amikor a játék neve noisecore. Itt is lehet valaki melodikus, sőt még érzéki is, ezt a Showa albumukon meg is mutatták. A Tokyo Anal Dynamite azonban a totális őrületről szól, ami által igazán megmutathatja a foga fehérét a The Gerogerigegege. Tudni fogjuk, hogy mikor kezdődik és végződik egy “dal”, mivel ez is ugyanolyan élő felvétel, mint a csapat szinte összes korongja. Vannak kisebb felkonferálások a dalok között, ami általában annyiból áll, hogy Juntaro bemondja a címet és utána jön a one two three four. Ezt néha még ki is egészíti egy utána elhangzó noisecore felszólítással. Emberünk ugyanis hatalmas Ramones rajongó és onnan “leste el” a klasszikus beszámolósdit.
Maguk a dalok nem hagynak sok kérdést maguk után. Ez a noisecore legfülsiketítőbb ágazata, amit ők produkálnak. A gitár erősen csikorgó visszhangja és a végtelenségig torzított hangzás gondoskodik arról, hogy pár másodperc múlva híre-hamva se legyen a kívülállóknak. A punk felfogás az természetesen ott van a dalok lelkületében, sőt a dobot is egészen jól hallani, és ott ez talán még inkább kiütközik. Gyakori vendég a d-beat, de persze a nukleáris katasztrófában feszes blast beatekkel is kiveszi a részét Dynamite Gero. Pár feldolgozás is helyet kapott a dalok sorában, amikben az a leggyönyörűbb, hogy oly módon ismerhetőek fel a részletek, hogy azt totálisan a saját arcára formálta a The Gerogerigegege. Abban a 20-30 másodpercben fellelhetőek az eredeti dalok karakterisztikái, de abszolút sikerült noisecore-ba ültetni őket. Elég furcsa érzetet is keltene szerintem egy rendes Doors szám a szüntelen zajhalmazok közepette.
Utolsónak még szeretném felhívni a figyelmet az évszámra. 1990-ben járunk. A noise, mint olyan még elég kezdetleges formájában, de már létezett. Ennek ellenére sikerült olyan névvé válniuk ezeknek a tébolyult japánoknak, hogy mind a mai napig fogalom a nevük ezen berkeken belül. Ez egy olyan album, ami mind a mai napig referenciaként szolgál. Olyan fajta kultusz van körülöttük – különösen a japanoise színtéren – ami megkerülhetetlenné teszi őket. Ismerni kötelező annak, aki tényleg komolyan veszi ezt a nagyon félreértett és mind a mai napig az underground legmélyebb bugyraiban lakozó zsánert. Ha egy punkot megkérdezel, hogy ismeri-e a Black Flag-et valószínűleg pofánbaszna sértődöttségében (utána kunyerálna egy cigit). Kb. ebbe a kategóriába tartozik a The Gerogerigegege is ezen a színtéren. Az ambient és kísérletezős zenék sem áll messze tőlük, de a fő profil az mégiscsak a noisecore maradt. 1999-ben azonban hirtelen eltűntek, mint Petőfi a ködben. Senki se tudta hová vagy miért, de nem hallattak magukról. Amikor már mindenki azt hitte, hogy végleg szögre akaszthatták a torzítópedálokat, akkor jött a váratlan, de örömteli hír, hogy új kiadvánnyal jelentkeznek. Ez 2016-ban volt és azóta is nagy intenzitással szállítják a különféle kiadványokat. A legszebb pedig az, hogy fényük mit sem kopott azóta sem, és ez már önmagában kultikus státuszt követel magának. Tisztában vagyok vele, hogy a nagy többségnek 2 fillért sem ér az, amit ezen a lemezen hall, de egy szűk rétegnek bizony élő legendákról van szó. Profán, provokatív, zajos, deviáns és mi így szeretjük.
