Fémforgács
Nemrég olvashattak és hallhattak a Fémforgács oldalait forgatók miskolci Atomic thrash banda harmadik, igazán jól sikerült lemezről Krisz jóvoltából. Sőt, a lemez kapcsán Szilágyi Tamással is rögzített egy beszélgetést. Az új lemez híre, a beharangozó klip arra inspirált, hogy az előásott kincsek rovatunkban a kultikus banda második lemezét tegyem a lejátszóba. A maga korában, a kiadáskor (erről később) majd manapság is egyedi és mindig korszerű albumot örömmel ajánlom a thrash és annak uszályában felbukkant crossover stílusok rajongóinak. Ha azt mondom, megint kiásunk valamit a múlt kincseiből, arra azért készüljön fel a hallgató, hogy ezt nem löszös talajból kell ásólapáttal kifordítani, hanem csákánnyal a bazaltból kifejteni, annyira kemény…
Van olyan netes felület, ahol – hevenyészett fordításban – úgy ajánlják a Separate Races-t a hallgatóknak a kiadás idején (2018-ban), hogy az egy legendás magyar thrash metal banda elfeledett és addig soha ki nem adott második nagylemeze, amelyet valójában még 1996-ban rögzítettek. A zenéjük az ajánló szerint vérprofi, magas színvonalú speed/thrash metalból alakult a második anyagra stílusában valamiféle thrash/speed metal-lá indusztriális felütéssekkel. Ez valóban igaz. Az Atomic a számomra az elementáris thrasht testesíti meg. Nem tudtam őket sem a Bay Area öblébe, sem a német vonalra elhelyezni. Ez a lemezük viszont valami egészen különleges! Bevallom, amikor az első covid-hullám után/idején megrendezett dunaújvárosi fesztiválon láttam őket, azaz 3-4 éve, akkor nem úgy tűnt, hogy az újraindulásukkal azt a mérhetetlen energiát hordozzák, mint az első és a második koronggal, illetve a másodikig megrendezett koncertjeikkel. Jó volt, de nem az a lehengerlő, tomboló energia, amit vártam. Meglehet, hogy kellett némi gépolaj a fémtestbe, ami röviddel utána aztán már bömbölt és tombolt – erről azonban inkább olvassák az olvasók Krisz lemezajánlóját és az ahhoz kapcsolódó interjút.
A Separate Races a maga korában is, tehát ’96-ban meglehetősen újszerű hangzással debütált – volna. Ne feledjük, ekkor játszott a Metallica, az akkor a popzenei köztudatba betört metal banda (ez szinte oximoron…) benga hordókon a Loud lemezén! Ekkor szakította fel a fémzene szegecselt paneleit néhány olyan banda, akik máig meghatározók a tovább szélesített heavy metal alműfajaiban. Tarolt a Pantera és az újabb hangulatú Sepultura. Az elektronikus zene irányából a rock felé tört a megzabolázatlan The Prodigy, már túl voltak első világsikereiken. Erősen jelent volt a Machine Head, a Fear Factory és a Rage Against The Machine… szándékosan azokat a bandákat említem, akiknek megszólalása a nemzetközi zenei trendben alighanem hatott az alapvetően thrash felől érkező Atomic kortárs-zenéjére. S ha valaki újítani akart hazánkban a stíluson, hát akkor azt az Atomic megtette! A zenekar kísérletező kedvét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az albumon helyet kapott a Timeflow egy furább változata is, ún. Timeflow (Party Version)-ként (letaglózó tíz percben). Valami oknál fogva sokkal többre tartom, mint mondjuk a Sing-Sing tuc-tuc változatát a Halál a májra c. nótára, noha ezt sem hallgatom idegborzolódás nélkül. Úgy hiszem megértettem az iróniáját – hisz ezt a dalt biztosan sosem hallhattuk zenés-táncos szórakozóhelyen éjféli italozás után…
Ellenben bármelyik dal lehetett volna (lehet is még) valami független filmfesztivál nyugtalanító, önkereső témájú és ünnepelt eposzának disszonáns érzéseket keltő aláfestő zenéje. Ha az albumot az első és a harmadik ismeretében hallgatom, egyfelől különös ipari hangzású kitérőnek hallom. Ha csak önmagában (ami, nyilván ma már ezért nehéz is) egy érdekes fejlődési lépcsőként. Azt hiszem, hogy valaha a Voi Vod okozott ilyen el nem múló meglepetést nekem.
A hangszeres szekció az ipari zajok mellett is nagyon erős. A mindenféle gépi hangok, csengők és kongások feletti ritmusozás feszes megszólalása – a számomra ma is – elképesztő. Amikor először hallottam, nagyon minimalartnak gondoltam, a szólói pont olyan kegyetlenek, mint a Slayerben már egy évtizeddel korábban. Ám, ahogy azokat is lehet reprodukálni, úgy ezeket is, tehát megvan a zenei összhang. Az ének kifejezetten törzsi hangulatú, az első, felkavaró nóta, az Ordeal után már zenében találja meg a funkcióját, az egyébként is dallamosabb …Down-ban. Sorolnak az izmos tételek: Stationary Whirl / (There Is) No Exception. A számomra a legszórakoztatóbb dal a Separate Ways, meglehet ehhez tudtam legkorábban fogódzót találni. Ez amúgy kicsiny igazítással megjelenhetne egy extrém black metal banda lemezén is. Nagyon hangulatos ahogy mélyen és lazán teret kap a basszushúrok játéka. s ahogy szétkeverve megszólal valami harci gépezet innen-onnan, aztán végigdohog több, mint négy percen át. Hangulatos, de ahhoz meg kell találni azt az állapotot is. A többi nóta, az Idle Drops, / Friend, Enemy, Friend / Timeflow / Vigilant (A.D. Inf.) / Incompatibility / Timeflow (Party Version) felvonultat mindent, amit a korong első négy dala elénk tárt. Vastag, torzított, de feszes és pattogó hangzást. Katonás kórusokat. Egy-egy dal (pl. Idle Drops) újabb hang-elemekkel gazdagodik, a lüktető rugóhangzás előbb jelent meg itt hangszerként, mint a metalcore-ban. Hasonló ütemeket zenget később a Vigilant is, csak ebben a felvételben valami érdekes fel-le táncot lejtenek a gitárok.
Aztán jön a zenét meg-megszakító ének… tényleg valami érdekes, különleges. Ahogy mondják, a „miénkhez képest boldogabb” földön ezzel a zenével valószínűleg nagy sikert arattak volna. Egy jó szemű és -fűlű mecénás, némi fémpénz a fémzenéhez és akkor lehetne az Atomicnak világméretű ismertsége a világ undergroundjában. Nem fogadnék rá, hogy akkor ma a C&A-ban lehetne a pólójukat kapni – bár a logo annyira jó, hogy talán még erre sor kerülhetett volna. Akkor, (a CD_borító felsorolásához igazodva) Deni – gitáros, vokálos, Szabi – basszer, vokálos, Laci – dobos, Batyu – zajmester és Tomi – gitáros, énekes nem kapta meg a megérdemelt figyelmet. Valljuk meg MAHASZ-listára még rádiólejátszással sem kerület volna fel ezzel az LKM-műhelyből elszabadult kohógéppel. Most azonban a nagyérdemű elé tárjuk az Atomic ős-thrash metalos zenekar Separate Races c. lemezét. Az album a ’96-os felvétel után 2018-ban került kiadásra a Metal Ör Die jóvoltából, s még ma is rendlehető.
Lehetőségünk nyílt arra, hogy erről a maga korában elég visszafogott reflektorfénybe került albumról is beszélgessünk Szilágyi Tamással. Mivel a jóból sosem elég, ezt az interjút is olvashatjátok néhány nap múlva.
