rattlead.hu
Régi Metal Church-rajongóként talán már a Ronny Munroe-éra kapcsán is érdemes lett volna úgy gondolkodnom, hogy Kurdt Vanderhoofnak ez egy másik csapata, egy alapvetően remek power metal banda, amit felesleges a klasszikus MC-höz hasonlítani, túl magas elvárásokat támasztani vele szemben.
Most, ennyi év után ez most már simán megy, az idei albumot legfeljebb közvetlen elődeihez mérem, és ilyen összevetésben abszolút megállja a helyét. Véleményem szerint Kurdt megbízhatóan hoz egy szintet, szállítja a csapataitól megszokott stílust és hangzást, de nem ő a fogós nóták kovásza, nem tőle váltak emlékezetessé a korai Metal Church albumai. A klasszikusokhoz kellett egy csapat, mindenekelőtt egy David Wayne, egy Mike Howe, akik olyan énektémákat hoztak, amelyek naggyá tették az olyan albumokat, mint az 1984-es debüt, a The Dark vagy a Blessing in Disguise.
Mint tudjuk, Howe két évvel ezelőtti halálát követően az a Marc Lopes lett a Metal Church frontembere, akit legtöbben Ross the Boss szólócsapatából ismerhetünk. Az előző albumhoz képest az ő érkezése jelenti az egyetlen személyi változást, és az ő énekesi kvalitásait dicséri, hogy míg Ross bácsinál remekül hozta a manowaros témákat, itt is maximálisan idomult az elvárásokhoz: stílusa, orgánuma leginkább David Wayne-ét idézi, miközben saját karaktere is van, ami erőteljesebb és sokszínűbb, mint nagy elődjéé.
A két újkori, Howe-val készült lemezzel (XI – 2016, Damned If You Do – 2018) a zenekar valamennyire visszatalált régi önmagához, ez alkalommal viszont ismét a nulláról kellett kezdeniük. A kapocs a múlt és a jelen között most már tényleg csak a dalszerző-gitáros Vanderhoof személye, és erre mondtam, hogy tényleg az a legjobb, ha új bandaként hallgatjuk őket.
Ami nálam már első-második hallgatásra működött, az a címadó szerzemény hadarós refrénje; később a rock and rollos Say a Prayer with 7 Bullets és a komótos középtempós My Favorite Sin zárkózott még fel mellé (utóbbiba a refrén finomkodó egy sora hoz új színt, de a gitárjáték is dicsérendő). Lassan adta meg magát az anyag, sok nekiülés kellett ahhoz, hogy újabb momentumokra mondhassam azt, hogy tetszenek. Ígéretes pörgetéssel indul a nyitó Another Judgement Day, ám végül nem lesz lehengerlő, nagy sláger belőle. A Pick a God and Prey elején halljuk az anyag talán legjobb, erősen metallicás riffjét. Ezzel szemben a These Violent Thrills–All That We Destroy kettőse tempóját tekintve meglehetősen egy kaptafára készült, e dalok kis túlzással simán felcserélhetők egymással. Változatosságot a dallamos refrénnel felvértezett, bónusznótaként sereghajtó Salvation hoz még a programba, és ezzel tulajdonképpen pozitív érzéseket hagy maga után az anyag, ám a számcímeken utólag végigtekintve mégis lehet több-kevesebb hiányérzetünk. Marc Lopes teljesítménye kellemes meglepetés, ezt és három-négy nótát leszámítva azonban a Congregation… jó, de nem átütő, nem lehengerlő alkotás – ami nálam egy négyes osztályzatra elég. Mike Howe elvesztését követően ugyan a csapatnak sikerült megkapaszkodnia a színtéren, de túl sűrűn nem fogom hallgatni ezt az anyagot, és sajnos azt kell mondanom, a következő MC-album érkezésének hírére sem fog felgyorsulni a szívverésem.
