Fémforgács
A zseniális, mára már klasszikusnak számító Francisco de Goya 1798-ban készítette el Boszorkányok repülése című festményét, mely egy hat részes sorozat darabjaként került a közönség elé. A sorozat több darabja is díszített már metal kiadványt, azonban ez a kép pont jelentése miatt a kevésbé népszerűek közé tartozik. Míg az alkotások többsége erőteljesen a horrorra, népi folklórra és misztikumra épül, addig a Boszorkányok repülése szabályosan gúnyt űz a maradiságból és a babonákból. A képen démon asszonyokat láthatunk az égbe emelkedve, alatta pedig két paraszt próbál menekülni előlük. Egyikük befogja a fülét, hogy ne hallja sivalkodásukat, másikuk eltakarja a fejét, hogy ne lássa őket. Kissé a háttérbe szorulva a kép fontos elemeként jelenik meg egy szamár is, akinek jelenlétével némi gondolkodás után összeállhat a történet: nem hagyhatjuk, hogy a babonák, rémmesék, hétköznapi életünkre vonatkoztatva a rossz nyelvek eltántorítsanak, mert aki befolyásolható, az bizony nem lesz különb annál a szerencsétlen patásnál. Fontos momentum még a boszorkányok fején látható süveg a kígyókkal, mivel az inkvizícióban hasonlót kellett viselniük az elítélteknek az ítélethozatal és kivégzés idején. A süvegeken gyakran szerepelt vagy az itt látható motívum, vagy lángok. Ezek is fontos jelentéssel bírtak: ha a lángok hagyományos módon, felfelé lobogtak, az elítéltre a pokol várt, ha pedig lefelé, az azt jelentette, hogy kivégzése előtt megtért, ezért abban a csodálatos kegyben részesült, hogy a máglyán való égetés előtt kegyesen megfojtották… A fejfedőkhöz a festményen szintén külön jelentés társul: a festő nem a hagyományos, hegyes süvegeket festette meg, hanem olyanokat, melyek a püspökökéhez hasonló. Ez újabb fricska, mert az egyház bűneire mutat rá. Goya misztikumát mindig is maga a színpadias formában tálalt realista ábrázolásmód adta, jómaga is az értelmet tartotta a legfontosabb emberi tulajdonságnak, alkotása pedig sok-sok évvel megelőlegezte a szürrealisták bizarr álomvilágát.
Művészettörténeti rovatunkat olvashattátok, most térjünk rá egy hasonlóan előre gondolkodó, modern alakulatra, akik egy random generált név (legalábbis nem nyilatkoztak még a jelentéséről) mögé rejtőzve tevékenykednek. Ez a kanadai Thantifaxath rejtélyes hordája, 2014-es Sacred White Noise című lemezük miatt pedig már nagyon vártam a visszatérésüket. Goya festménye nem véletlenül került fel a Hive Mind Narcosis elejére, mivel a zenekar ismét egy sajátos spirituális utazásra invitál minket. Ez egy olyan út, ahol távol kerülünk a vallásoktól, a minket folyamatos ingerekkel bombázó társadalomtól és elveszhetünk saját létezésünk mélységeiben. Csak a sötétség van, aminek közepén magunkba roskadva ránk zúdul az emberi lét legtisztább, legősibb egyetemes kínzója: a visszatérő és megválaszolatlan kérdések miatt érzett szorongás.
Hatásokról, vagy inkább pályatársakról lehet beszélni az album kapcsán, de inkább csak felfogási hasonlóságokat érdemes keresni, mivel ahogy a kötelezően feldobandó Deathspell Omega és a rövid életű Dodecahedron, úgy a Thantifaxath sem kedveli különösebben a megkötéseket és bejáratott megoldásokat. Nem szélvészgyors technikázás, vagy stúdiótechnikai áttörés van itt, hanem az alap metal (főként black metal) zenei elemek újragondolása, sajátos formában történő értelmezése. Belegondolva teljesen egyszerű elemekkel találkozhatunk, de azok használata már cseppet sem hétköznapi. A legfontosabb fegyverük például nem zongora, fuvola vagy valami különlegesség, hanem a gitárok és a dob. Előbbi folyamatosan ereszkedő, vagy emelkedő skálákon pengeti meg az idegszálainkat szinte az egész lemezen egy kényelmetlen, skizofrén hangulatot teremtve. Egy nagyon feszült, bizonytalanságtól szikrázó légkör alakul ki, melyben lehetőséget kapunk, hogy kergessük a már említett fejünkben lévő megválaszolhatatlan kérdéseket.
Mit magyarázhat meg a hit? Mit a tudomány? Minek van és minek nincs értelme? Hiába kapunk tisztább, szellőssebb kiállásokat, azok ugyanolyan fojtogatók maradnak, mint a teljesen besűrűsödő, blast beattel pusztító zajmasszák. Teljesen egyenrangúnak érzem a korongon a dobjátékot is, ami okosan tud a háttérbe húzódni, brutálisan tud robbanni. Hol gépiesen sodor, máskor totális szabadságot nyer és olyan élőn, nyugtalanítón liheg a nyakunkba, mint a hóhér, aki épp a kötelet igazítja. A lemez hangzása valamivel tisztább az elődjénél, de maga a zene is megköveteli, hogy kihalljuk a részleteket, ahol azt érdemes. A változatosság jegyében rengeteg tördelt ritmussal, tempóváltással is találkozhatunk, sőt itt-ott még a billentyűk is komolyabb szerephez jutnak (ilyen például a teljesen instrumentális, dark ambientként induló Sub Lilith Tunnels), de ezek sehol sem válnak hivalkodóvá, hatásvadásszá, egyszerűen ezek a dolgok adják a Thantifaxath lényegét, magvát. Hiába nehéz falat, a lemezt belengő kétségek, szorongások teljes kohéziót biztosítanak a kiadványnak, amire nem lehet nem egy egész műként gondolni.
Nem egy könnyen kiismerhető, bármikor meghallgatható anyag a Hive Mind Narcosis valamivel háromnegyed óra fölé kúszó játékidejével, de a banda ismerői, kedvelői sem egy 2023-as Despacitót vártak el tőlük. A Thantifaxath bulijában csak ketten vehettek részt: te és a széthasadt tükörképed, akivel összevesztek a létezésetek értelmével kapcsolatban, de az is meglehet, hogy csak simán nem bírjátok egymást. Abban sikerült egyet értenem magammal, hogy a pontszám nem lehet kérdéses.
