rattlead.hu
Iparos Nu Metalcore munka
Egy bizonyos szinten értem, hogy miért nem örvendek akkora népszerűségnek az oldal olvasói közt, elvégre olyan műfajokról és zenekarokról írok, amelyek alapjáraton egy szitokszó vagy jobban mondva elátkozott és sokak szemében pózer vagy steril zene. Ezek pedig a Metalcore és a Nu Metal műfajok. És mi van akkor, ha azt mondom, hogy ennek a műfajnak létezik egy fuzionált verziója? Még nagyobb eretnekség a szubkultúránkban? Meglehet, de ez nem jelenti azt, hogy előítéletesen le kell nézni. A Nu Metalcore-t az elején én se vettem komolyan, mert milyen dolog az, hogy a Metalcore-ba ötvözöd a Nu Metal tulajdonságait? Modern overdrive hangzás Hip-Hop-os ritmizálással és rappel, a tiszta ének és a Metalcore scream-ek, és persze a breakdown-ok különböző variációja. Plusz némi elektronikai színezés. Igen! Létezik eme alműfaj és ennek egyik beindítója főleg olyan bandák voltak, mint a Northlane, Emmure, Crystal Lake, 36 Crazyfists (ez mondjuk csak részlegesen igaz, mert a banda nagyon sokat egyensúlyozz a két műfaj közt, ezért tettem bele ebbe a kategóriába) és még akiknek a legújabb lemezét mutatom be, az a For The Fallen Dreams.
A michigan-i For The Fallen Dreams kezdetben metalcore bandaként induló formáció volt, akik igaz, 2003-ban alakultak, de csak akkor kaptak erőre, mikor a Metalcore éra 3. hulláma indult el 2008-ban. A banda 7 lemezt adott ki eddig, és ugyan az első lemez után énekes csere történt (Chad Ruhlig-ot Dylan Richter váltotta) és a 2009-es Relentless lemezükkel sikerült bejutniuk a Billboard Chartba, nem feltétlenül sikerült olyan hatalmas sikereket felmutatniuk. Személy szerint nekem is a Relentless lemezük tetszett a legjobban és habár igyekeztek több tiszta énekhanggal nagyobb népszerűséget szerezni, nem igazán vált be a módszer. 2013-ban Chad visszatért a bandába és a tucatnyi tagcserék után nem nagyon sikerült a bandának úgy megfognia engem, most azonban változott a szitu. Amikor hallottam az első single-t a lemezről, a What If-et, azonnali előremenetbe kapcsoltam, mert olyan érzésem volt, mintha a banda feltámadt volna hamvaiból. De ez nem csak egy szimpla feltámadás, hanem egy olyan stílusváltás is egyben, ahol megmaradva az éneknél, egy sokkal inkább a Nu Metalcore-ra erősítő és azt megzabolázó zenébe kezdtek, ami gyakorlatilag sikerült is. De azért itt megjegyezném: nem minősül ez akkora húzásnak, viszont el kell ismernem, hogy jó iparosmunka ez a lemez, de nem több. Ezért is volt bennem némi vacillálás, hogy írjak-e róla. Végül többszörös hallgatás után úgy döntöttem, hogy miért ne! Mindig érdemes értekezni ilyen lemezekről is (és lesz is még egy „iparos munka” kategóriájú lemez, amiről később írni fogok), mert fejleszti a rálátásomat és sikerül mindig felfedeznem valami érdekeset és újat.
A lemez a banda saját nevét viseli, így az volt az első gondolatom, hogy lesz némi visszakanyarodás az első vagy talán a második lemezhez, viszont a single-ket hallgatva, inkább az kezdett a benyomásom lenni, hogy egyfajta új és köztes átmenet lesz a dolog. A lemezborító magában nem feltétlenül olyan érdekes (Fekete lyuk és annak a belsejében egy fénylő körgyűrű), amit már sok metalcore együttes felhasznált, viszont a logó, már ha az, ahogy a Dreams szó eltér a zenekar nevének első szavaival picit a synthwave-re illetve a Limp Bizkit együttes logójára emlékeztet. Ez némiképp adhatott volna nekem egy megérzést, hogy valószínűleg több nu metal elem lesz benne, de az alapösztöneim csak annyit súgtak: ez biztosan jó lemez lesz!
Összesen 11 dalt tartalmaz a lemez és éppen csak meglépi a 38 percet, ami játékidőnek pont ideális. Amikor rányomtam a lejátszás gombra, éreztem, hogy valami igazán jót fogok ma hallgatni és izgalomból nem lesz hiányom.
Kezdetnek ott a Re-Animate, aminek elektronikus intrója után azonnal a képünkbe kapjuk a metalcore áldást és Chad előveszi a screamelős fajtáját, hogy ezzel is megalapozza a lemez hangulatát. Chadben azt csípem most ezen a lemezen, hogy a tiszta éneke teljes mértékben változatos lesz és ez a későbbi dalokban is hallhatóak majd. A hangzást nem feltétlenül gondolom olyan kristálytisztának, ezt viszont ellensúlyozza a súlyosság és amikor belép a refrén, ott nagyon jól hallhatóak olyan kis részletek, mint az elektronikus színezés és a különböző gitáreffektek. A lábdob rendesen széthorpasztja a dobhártyámat, miközben a gitárok szabályos kalapácsként verik a fejembe a témákat.
A What If szerintem az a nóta, amely remek iskolapélda arra, hogyan lehet a Hip-Hop rappet, és a nu metalos kórus részeket ötvözni a mai modern metalcore riffeléssel. És itt is a refrén… A refrén visz mindent! Szabályos bugyinedvesítő és együtt éneklős nóta. Chad hangja itt olyan andalító, de igazából a rappelése az, ami jobban felnyitotta a szemem és azonnali kedvenccé avanzsálta nálam ezt a dalt.
Utána következik a Last one Out, aminek a középtempós nyitóriffje ami azonnal megfogott. Súlyos és fogós. Nincs is szükség többre. Itt is rap és scream ének keveréke van vokál-ügyileg és utána egyből átcsap megint egy közös éneklésre alkalmas refrénbe Ez még igaz a harmadik nótára is, de már olyan szinten elnyerte tetszésemet az eddig hallottak, hogy lazán adnám rá az 5 pontot, de azért még nem sietem el a dolgot egykönnyen (hehehe).
Kisebb balladaváltás jön a sok slágeres fogós dalok után, és a Without You jól megmutatja, hogy a melankolikus, elszállós metalcore feeling még továbbra is ott van a bandában, megspékelve egy kivételes breakdown résszel. Chad hangja bizony sokat fejlődött az évek alatt és nagyon érződik, hogy minden hanglejtésre aprólékosan odafigyelt. A dal közepén végre kapunk egy gitárszólót, mert igen, a metalcore-ban is vannak. Csak bizonyos embereket hidegen hagyja, mert metalcore (szégyelljétek magatokat).
A lemez közepe felé haladva a Testify Korn-os nyitóriffje kihozza belőlem az állatot és felezős dobolása újabb lüktetésre ad okot. Itt is a rap dominál minimális Scream-el, viszont a refrén alatt nem tudom miféle lábdobolás megy, de szerintem sok death dobos is megirigyelhetné. Immáron harmadjára vágnak oda az embernek fogós refrént, ami dettó meglepő és elgondolkoztat, hogy az egész lemezen ilyen refrének lesznek? Mert ha igen akkor… Mondjuk úgy, hogy igazán boldog és kéjes tekintetem lesz.
És már haladunk is tovább a Searching-el és ahogy elkezdődött a nóta, egyből azt hittem hogy megint egy ballada lesz. Hát baromira tévedtem. Inkább amolyan dal, amit inkább a Spiritbox-tól hallottam, de inkább a srácok nyomnak pofán egy ilyen dallal. El is képzeltem milyen lenne ha a Spiritbox énekesnője, Courtney lenne benne még vendégénekesként és egyből egy instant merevedés indult meg nálam. Nem tehetek róla, imádom Courtney-t ahogy énekel. A riffelés valami hihetetlenül groove-os, breakdown-ok irgalmatlanul arcon csapnak, a lágy részek meg adnak nekünk pár pillanatnyi pihenőt.
A Suprapersonal egy érdekes dalcím. Ezt ellensúlyozza slágeressége, amit eddig hallhattunk a lemezen. Chad scream-stílust vált és sokkal inkább hardcore-osan szólal meg, belecsempészve némi mély hörgést. A refrénre megint nincs panaszom, ismét a csillagokat éneklik le az embernek.
És itt azt mondom, hogy többi dalt fölösleges is részleteiben leírnom (No Heaven, Sulfate, Lavender, Chemicals) mert ugyanazokat a szinteket hozzák, mint az előtte operáló dalok: súlyos riffek, fogós refrének, és az erős nu metal hatás, bár sokszor modern popzenei elemekbe is beleszaladunk, de ezeket remekül beleolvasztják a zenéjükbe. Nem gondoltam volna, hogy a For The Fallen Dreams képes lesz egy ilyen bravúrra, de azért ha már két éven keresztül dolgoznak egy lemezen (igen, mert a pandémia alatt kezdtek el dolgozni ezen az anyagon), ott megvan a lehetőség, hogy alaposan végig menj minden dalon, minden részleten és még a stúdiózás alatt is tudj rajtuk finomítani, ahol csak lehet. Mintha kaptunk volna egy igazán jól csillogó drágakövet, amit egy laza mozdulattal oda tudok tenni a kedvenc metalcore illetve bocsánat nu metalcore listámba, tovább gyarapítva a 2023-as év legjobb lemezei rangsorát és ezzel gyakorlatilag megnehezíteni a dolgomat, hogy válasszak majd, mely lemez fog kiesni a Toplistámból. Mindenesetre ez a lemez határozottan esélyes hogy benne legyen, a 10 kedvenceim közt, mert szabályos, fogós refrénekkel és súlyos riffekkel teli. Ez kell egy jól működő lemezhez és ráadásul úgy hogy mindegyik dal így operál.
Lenyűgöző teljesítmény a bandától és alig várom, hogy élőben is elcsípjem őket.
