Fémkereső
Kétségtelen, hogy az utóbbi időben kevés koncert kapott ekkora visszhangot, mint a két egykori tag által életre hívott Pantera-emlékturné. Magam is a jegyvásárlás „bűnébe esve” tartottam a helyszínre, hiszen a mai napig nagy kedvenc, és élénken él bennem nem csak a zene egykori hatása, hanem hogy unokabátyám milyen lelkesedéssel tudta mutogatni nekem Vinnie Paul lenyűgöző játékát. Vagy hogy mennyire irigylem még mindig egyik barátomat (még a bordarepedését is), aki ott volt az 1998-as budapesti, eredeti felállású Pantera-koncerten. A rajongóknak 25 évvel később – és a pár évvel ezelőtti megboldogult rockmaratonos Anselmo „illegális” koncertje után – lehetősége volt még egy régi motoros látni az egykori tagok közül. Sajnálatos okokból a hátramaradottaknak élőben már csak ezek a morzsák maradtak.
Gyorsan el is spoilerezem az egészet. Nem, természetesen Zakk Wylde nem változott át hirtelen a riffkirály Dimbag Darrellé, ahogy Charlie Benante sem üti olyan feszesen és mégis lazán a bőröket, ahogy Vinnie Paul. Rex Brown pontosan olyan volt, mint egy 58 éves Rex. Phil Anselmo pedig továbbra sem hozta vissza fénykorát, ha esetleg valaki az elmúlt éveket egy kő alatt töltve más várt volna. Összeségében pont olyan volt, mint egy idősödő, régi tagokat és profi kiegészítő zenészeket magában tudó nosztalgia-, avagy Pantera-tribute-zenekar. Se több, se kevesebb. Azok járhattak a legjobban, akik minden előítéletet félretéve, elvárások nélkül csak azért jöttek, hogy élőben is halhassák ezeket a legendás dalokat. Meg persze azok, akik Ticketswampon olcsóbban juthattak jegyekhez az utolsó pillanatokban (Hey, Andor!).
A hírhedt turnésorozat előzményei persze közismertek, alighanem kevés eseményre készültek ennyien kapával és kaszával. Előbb az alapítás ténye és a kiválasztott zenészek kavartak indulatokat. Természetesen tisztában vagyok a tagok között elmérgesedő és sajnos halálig megőrzött ellentétekkel, és gyorsan le is szögezem: a módosított névválasztást én is szerencsésebbnek tartottam volna, ahogy ezt teszik például a Death volt zenészei. Ettől még nem igazán értettem azt a fokozódó, erős indulatoktól és túlhabzásoktól sem mentes, rögtön hullarablókat (zenekar) és nekrofil hullagyalázókat (közönség) kiáltó, a jegyvásárlókra statáriumot hirdető morális pánikot, ami ennek nyomán kialakult. Én mindenesetre ebből a poros kis országból nem venném az arcot, hogy úgy osszam az „igazságot”, mintha belátnék a színfalak mögé. Hosszan lehetne vitatkozni pro és kontra érvekkel, hogy kinek milyen és mennyi joga lenne és mire, a véleményt viszont annyira egyszerűen ki lehet fejezni, hogy valaki nem veszi meg a jegyet. Azt mehet mindenki isten hírével! A józan ész és a tolerancia megőrzése (valamint némi közösségimédia-diéta) a zenében és a zenei közösségben is fontos lenne, de tudom, hogy ez manapság hiánycikk. Sajnos a szomorú tényen nem változtathatunk: a Pantera lelkének számító zenész testvérpár, Dimebag és Vinnie Paul már elhunyt.
Ha ez a nyitány nem lett volna elég, akkor mindezek után pedig egy részegen karlendítőző Phil Anselmóról előkerült videó kavart botrányokat (egy Phil Anselmo milyen legyen, ha nem botrányos). És a karlendítést (se a Pantera énekesét) még életében nem látott Európa felhördült. A tett maga persze nem elfogadható meg nettó idiótaság – ahogy az is közismert, hogy az úr visszaeső winepowerező, és nem is feltétlenül százas ideológiailag –, a kissé South Parkba illő következmények súlyán viszont megint lehet lamentálni. A videó csodálatos mód az egész újmédiát meghazudtolva valahogy lappangot a német és osztrák koncertszervezők előtt, de aztán győzött a cancel culture az igazság, no meg a népharag, így a Pantera non comme il faut lett két fesztiválon is. És mivel kicsiny és hazafias fitneszországunkban amúgy is megszokottabb jelenség a karok felemelgetése, könnyebb volt beugrónak jelentkezni, germán rajongótestvéreink pedig dühönghettek a fesztiválok oldalán. A támadó lepattanóra természetesen a Barba Negra repülhetett rá.
És mire eljött a nagy nap, nemcsak a Cowboys From Hell virradt platinalemezre, hanem a budai csengettyűszótól elvarázsolódott Phil Anselmót is megcsodálhattuk. Mindenesetre nekem nagyon is úgy tűnt, a kedd este a Barba Negrát választó, vadul villázó, a dalokat egyként üvöltő több ezres tömeg mégis inkább a jó kedv és a szórakozás mellett döntött. Nem volt ez ennyire egyszerű menet persze. A hangosítás újfent akadozott és hát ez a sold out már a nyári strandalakot felöltő helyszínnek is sok volt, és nem tudta hibátlanul levezényelni ezt a tömeget. Szót kéne ejtenem még az előzenekar Live Life Hard teljesítményéről is, de ezt nem teszem meg. Egyrészt 2023-ban ennél anakronisztikusabb rapmetált már rég hallottam, holott az est során csak egy nosztalgiazenekarra készültem. Másrészt nem fogtam fel, hogy két ekkora zenésszel, mint Takács „Jozzy” József vagy a Nevermore-t(!) is megjárt Vörös Attila – aki simán ott állhatna akár Zakk helyén is –, miért ilyen zenére fecsérlik az irgalmatlan nagy tehetségüket. Az elől állók élvezték, ahogy láttam, szóval nekik feladat letudva, számomra inkább meg csak egy bábzenekarnak tűntek sajnos, és mindössze arra tudtam gondolni, hogy mennyivel jobban jártak a szerdaiak a Teeth Markkal. Szerencsére ez az időszak amúgy is az akklimatizációval telt, így a hömpölygő tömeg közti szambázás amúgy is jobban lekötötte az energiáimat. És szinte perce pontosan 20 órakor el is érkezett az est fénypontja.
A koncert az Abbott tesókról készült felvételekkel indítva támadta a könnycsatornáinkat, majd a nosztalgiafaktort feltekerve lehullt a nagy lepel. És a Pantera 2.0 bele is csapott az A New Levelbe. Szívesen mondanám, hogy még hangja is volt ennek az arculcsapásnak, de ekkor még a barlangszerűen kialakított sátor hátsó szektorában álltam (az előrébb lévő sorok ekkor már esélytelennek tűntek). Konstatálnom kellett, hogy itt bizony ma a kamion nem fog átgázolni rajtam, legfeljebb egy stresszmentesen tartott texasi disznó. Maradt a szerény bólogatás meg vigyorgás az olyan tételekre, mint Mouth for War, Strength Beyond Strength, Becoming. Nagyjából 25 perc és az I’m Broken után untam meg a tompa dobozhangzást (feltételezem, előrébb jobb lehetett), és az állandó zarándoklatot tartó áthaladókat, így hátrébb kerestem helyet. És láss csodát, out of the box sokkal erőteljesebben érvényesült a hangzás, elfért a terpesz, előkerülhetett a léggitár, és mélyebben lehetett tolni a nyaktornát. Szinte már olyan érzés volt, mintha egy Pantera-koncerten lettem volna. (Ha esetleg véletlenül a görög színház lett volna a minta a kialakításra, akkor jelentem, azok nem így működnek.) Ennek köszönhetően 5 Minutes Alone, This Love, Yesterday Don't Mean Shit és a Fucking Hostile megvadult kvartettjét már a szabad ég alatt élvezhettem. Akárcsak a működésbe hozott, a színpad mellett és hátul is beállított kivetítőket, vagy megfelelő pillanatokban feltörő lángcsóvákat. Mikor váratlanul felcsendültek a Cemetery Gates hangjai, elfogott a félsz, hiszen az énekes teljesítményét megismerve erősen öngyilkos küldetésnek tűnt, de szerencsére ezt csak újabb emlékvetítést vezette fel, majd inkább átment az egész a Planet Caravanbe, amit még Anselmo is szépen hozott le. Tényleg jó volt látni ezeket az örömködő turnéképeket az Abbott tesókról. Elgondolkodtató, vajon mi lett volna ebből a két jobb sorsa érdemes emberből és az önsorsrontó zenekarból, ha az ego, a drog, a pia, a betegség meg egy rohadék őrült nem vet véget ennek az egésznek. És bár azért arról én sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ez a turné valóban ennyire őszintén csak az ő emlékükre született, szépen átterelték ebbe az irányba a régi tagok, amit nemcsak Benante dobszerkóján megjelenő testvérpár, hanem a mörcspultban a turnépólók mellett kapható Dime- és Vinnie-pólók is tükröztek (ezek szükségességét nyilván ítéljen meg mindenki a maga vérmérséklete szerint). Mint később kiderült, máshol ez a rész lett volna a levonulásra szánt rész, mert utána még bőven kaptunk még egy vulgáris adagot (Walk és a közismert Domination/Hollow páros), majd levezetőként a Cowboys From Hell.
Bár nem vagyok gitáros, laikusként nekem úgy tűnt, a kissé visszafogott színpadi jelenlétet (ám a vizualitással tökéletesen összehangolt szikrázó villámokkal díszített gitárt) mutató Zakk a Vulgar… dalainak (no meg a Cowboys From Hell) szólóiban tette oda magát jobban, a többi kissé haloványabbra sikeredett. Látható (és némileg meglepő) módon tényleg küzd a hatalmas gitárörökséggel. Ennek ellenére is azt gondolom, továbbra is ő tudja a leghitelesebben képviselni az elhunyt „testvérét” (és nyilván ő lenne a legboldogabb, ha erre a „cserére” nem került volna sor). És bár Vinnie Paul farmermellénye nagykabát lenne bárkinek, Benante szerintem tisztességgel helyt állt, élvezettel játszotta a dalokat. Akárcsak Steve Buscemi metálverziója, Rex, aki számomra alapbasszer, így rohadt jó volt élőben látni. Pont. Anselmót már ismerhettük korábbról, a sokat próbált vén tengerész már tényleg erre az öreg medvére áthangolt teljesítményre képes, brummog, hörög, szerencsére nem erőlteti, amit nem kell, és a lelkesedést kihasználva jó érzékkel akkor énekelteti a közönséget, mikor jól jönne neki egy kis pihenő, miközben feltörnek benne egykori színpadi ugrásainak emlékei. A felkonferálásokat sem bonyolította túl, elvárások szerint két káromkodás között gyakran hivatkozott az égben figyelő testvérpárra.
Annyira gyorsan elrepült az idő, hogy engem teljesen váratlanul ért, mikor a Cowboys után váratlanul elköszöntek – utálom a kötelező visszatérést, erre meg most azt kívántam, jöjjön még –, de el kell ismerni, hogy így is tisztességgel és üresjáratok nélküli bruttó másfél órát játszottak. Így szokatlan matiné időpontban, már fél 10-kor véget ért a koncert, és még jutott is idő kis kiértékelésre a mindig otthonos BlastBeat Barban. Objektíve azt gondolom, hogy ez egy korrekt megemlékezés, tisztelgés volt a metálzene két meghatározó alakja előtt. Ha már így döntöttek a zenészek, akkor mi mással lehetett volna róluk jobban megemlékezni, mint hogy játszák a számaikat, mi pedig meghallgatjuk? Szóval, ha valaki nem csillaghullást várt, hanem egy kellemes kikapcsolódást, akkor az igazán nem távozhatott elégedetlenül.
És akkor egy kis appendix, hiszen mint említettem, ez volt a nyári Red nyitánya is számomra, egy-két gondolatig visszatérnék a költözéshez. A koncertélményből a felemás hangzás mellett sokkal inkább a helyszín vett le. Meggyőződésem, hogy ennyi embert már egész egyszerűen nem bírt kiszolgálni a helyszín (szerintem volt, aki a koncert nagy részét a pult felé kanyargó sorban töltötte), nem volt elég a pult, holott láthatóan így is maximálisra volt állítva a fokozat (még a Kékben is működtek), nem lettem volna pult mögött, az tuti. Eleve nem értem, hogy ha egy sokkal nagyobb helyszínre költöztek, akkor miért nem használják ki a terület adottságait, méreteit. A sátor tényleg egy barlang volt, oldalról lezárt, szűkös, nehezen átjárható, és a merőlegesen beállított pultoktól kígyózó tömegek jelentősen elállták az utat a közlekedők elől. Ez a helyzet akárcsak az utakon, itt is dugókhoz (és felesleges konfliktusokhoz) vezetett. Ha más nem egy rögbiedző is megmondta volna, hogy igen, már egy vízszintesen belógó embertömeg is falat fog alkotni, elzárva ezzel az átjárhatóságot, nemhogy több. Ez már az előző helyszínen sem működött, és így leginkább csak a problémát sikerült átmenteni, adaptálás helyett, adoptálás lett a vége. (Hallom is már a pr-választ: „Kérem, vegyék igénybe VIP szolgáltatásainkat.” Köszi, puszi.) Nem bánnám, ha erre kitalálnának valamit, bár ahogy eddig láttam, a koncertlátogató közönség visszajelzésére mérsékelten nyitottak, de talán a net elbírja, ha leírom a véleményem. Persze van egy rövidebb konklúzió is, és végső soron ez már nem a helyszín hibája: ez a koncert bizony nagyobb várat követelt volna magának. A rangjának megfelelően.
AdamG
FOR HE FANS, FOR BROTHERS, FOR LEGACY
Pantera (US)
Budapest, Barba Negra Red Stage 2023. május 30.
Belépőjegy ára: 18.999 Ft
Memoria teneo
