rattlead.hu
Jó ideje szunnyadó alrovatunkat felélesztve, ez alkalommal egy bő évtizeddel ezelőtti „botlásomról” szeretnék számot adni nektek. Talán nem is bűnös élvezetnek, hanem jóleső kisiklásnak kellene neveznem a Korpiklaani folk metalja iránti – átmeneti – vonzódásomat. A csapat 2010 májusában már sokadik alkalommal lépett fel Magyarországon, koncertjükre akkor a csillebérci Metalfest keretében került sor. Arra már nem emlékszem, hogy a bulira készülve gyűjtöttem be és hallgattam meg néhány albumukat, vagy azt látva, hallva tettem meg ezt, mindenesetre rövid időn belül valamennyi, addig megjelent lemezük anyagát magamévá tettem, és, mondhatni, jó ismerője lettem a finnek muzsikájának. Persze, ez a fajta zene, ami egy szűkebb zsáner, önmagát határolja be, legalábbis sokak számára egy idő után önismétlővé, unalmassá válhat. Esetemben is ez történt: időrendben hetedik albumukat, a 2011-es Ukon Wackát követően elvesztettem irántuk az érdeklődésemet, jöttek más zenék, a Korpiklaani pedig bekerült gyűjteményem pókhálós hátsó zugába.
Több mint egy évtizedig nem hallgattam őket, és most, amikor újra elővettem a debütöt (Spirit of the Forest – 2003), azt vettem észre magamon, hogy még mindig tetszik az azon hallható muzsika. Aminek persze az érzelmi tényezőkön, a nosztalgiafaktoron túl más oka is van. A metalban számos együttesnél, elég széles spektrumon jelenik meg a népzene – kezdve az ilyen motívumok díszítésként való alkalmazásától a tradicionális hangszerek használatán át egészen a két műfaj különböző arányú elegyítéséig. Folkos ízű metalban utazó csapatokat éppúgy ismerünk, mint fémesen megdörrenő népzenét játszó bandákat. Toleranciaküszöbünk egyénenként változó: van olyan muzsika, ami éppen egyedisége, egzotikussága, különlegessége miatt jön be, más bandáknál viszont túlzásnak érezzük az idegen ízeket, s ezért nem is tartjuk metalnak, amit hallunk.
Ha Finnországról beszélünk, az Amorphis és a Finntroll éppúgy a részét képezi ennek a spektrumnak, mint a Korpiklaani, legfeljebb az arányok mások. Kétségtelen, hogy utóbbi csapatnál a legdominánsabb a népi hangszerek – a sámándob, a hegedű, a furulya, a mandolin, a tekerőlant, a tangóharmonika – használata, de hangulatilag a Finntroll sem játszik nagyon más pályán, náluk a blackes íz és a metal alaphangszereinek dominanciája eredményez keményebb, súlyosabb összhatást. Ez is, az is egyfajta „mulatós” zene, férfivirtus, fenyőerdőszéli kocsmahangulat. A Korpiklaani által játszott muzsikát valahol „troll metal”-nak nevezték, ami nyilván jobban illik a humppa királyainak (Finntroll) zenéjére, de nekem kifejezetten tetszik ez a definíció.
Számomra minden egyes Korpiklaani album meghallgatása egyfajta kikapcsolódás, a saját magam számára kijelölt stílusbeli határvonalak mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül történő átlépése. Minthogy az említett bandákon túl a svájci folk/death csapat, az Eluveitie, valamint a népzenei elemeket és hangulatot a muzsikájukba gyakran beemelő orosz rockzenekarok világa sem áll távol tőlem, a Korpiklaani anyagai is hézagmentesen illeszkednek ebbe az igencsak eklektikus kollekcióba – azzal a megkötéssel, hogy utóbbiak muzsikája időnként már nem is folk metal, hanem népzene, maximum világzene. És mint majd látni fogjuk, az általam ismert lemezek sem állnak egyformán közel hozzám.
A Korpiklaani központi figurája, alapítója és egyetlen állandó tagja az énekes/gitáros (és számos egyéb hangszeren játszó) Jonne Järvelä. De a gitáros Kalle „Cane” Savijärvi és a basszusgitáros Jarkko Aaltonen is régi harcostárs: előbbi a második, utóbbi a harmadik Korpilaanni album óta muzsikál együtt a főnökkel. A mostani hatos felállás másik három tagja viszont aránylag friss igazolás.
A zenekar elődjének számító Shamaani Duóban (1993-1997), majd Shamanban (1997-2003) Järvelä még finnül énekelt, amivel nagyjából be is határolta csapata mozgásterét. A Korpiklaanival és a szövegek túlnyomórészt angol nyelvűvé válásával, 2003-tól nyílt meg számára a nemzetközi karrier lehetősége, ám négy évvel később már ismét a finn nyelvűség vált dominánssá a bandánál. Az alábbiakban időrendben megyek végig az általam ismert hét nagylemezen, amelyek ilyenformán az irántuk érzett lelkesedésem egyre kisebb lánggal égő jelzőtüzei is egyben.
Spirit of the Forest (2003)
Ha valaha is elkészíteném a magam szubjektív Korpiklaani-albumrangsorát, vitán felül ez az anyag végezne az első helyen. Természetközeli muzsika, amit „a messzi észak magasztos hangulatú erdeiben élő emberek” készítettek. A későbbi lemezeken a vadonban élő törzs (állítólag ezt jelenti finnül a „korpiklaani”) tagjai szép fokozatosan beköltöztek a falvakba, ahol aztán esténként vidám, hangos kocsmai mulatozással töltötték az időt.
Súlyosan döng a zene, ott a metal a dalokban, ugyanakkor a sámánszakkör tagjai sem tétlenkednek. A klasszikus hangszerek (gitár, basszus, dob) mellett, a népi instrumentumok közül a hegedű viszi a prímet, de van itt sámándob, furulya, hegedű és két- vagy háromhúros népi hangszer, jouhikko is.
A nyolcperces With Trees első harmada instrumentális, hangulatfestő tétel, a furulya hozza benne a dallamokat; ezt követően fokozatosan keményedik be a dal, de végig az erdő fái közt kóborol. A táncos, végig szöveg nélküli Pellonpekkóban a folk hangszerek vannak túlsúlyban, Mike Oldfield muzsikája jutott eszembe róla. A You Looked into My Eyes falusi pogó, a szintén szöveg nélküli Pixies Dance-ben pedig a gitár adja a pattogós, humppás alapokat, és a hegedű járja rá a táncot. Az említett dalok mellett a Wooden Pints, a Before the Morning Sun, a God of Wind és a Shaman Drum tartozik még a kedvenceim közé.
Amiért számomra a mai napig szerethető a Korpilaani muzsikája, hogy a népies hangzás és dallamok mellé sok helyen metalos keménység társul. Ehhez a szimpátiához persze az is kell, hogy az ember ne tiszta metalra, hanem fémes hangzású népzenére hangolja rá az agyát, lelkét. Itt már a duda és a doromb is bekerül a hangszerek arzenáljába, ezt ellensúlyozandó viszont a Pine Woods speedesen száguld, a Beer, Beer duhaj mulatozásába pedig sepulturás (Chaos A.D.) ritmusok keverednek. A dobpergés-ágyra pakolt Native Land-nek kifejezetten jót tesz a harmonika, oroszos hangulata lesz tőle.
Ezen a lemezen is számos remek nóta kapott helyet, de már változik a hangzás, forrósodik a hangulat – ami nálam nem feltétlenül pozitívum. A Happy Little Boozer az egyik kedvenc Korpiklaani dalom, pedig itt már a tangóharmonika dominál. A dalokban emellett mandolin és kantele (citeraszerű népi húros hangszer) is megszólal. A Tuli Kokkóban tekerőlantot és metalos döngölést hallhatunk, az Under the Sunban pedig mintha Kai Hansen próbálná ki magát a mulatós metal műfajában. Ezen a lemezen „kerül adásba” a Korpiklaani című nóta, a záró Hide Your Richness pedig az egyik legdöngetősebb, legmetalosabb tétel: két gitár riffel benne, dübög a dob – persze itt is van egy lágy harmonikás vonal. Duhaj kocsmazene, de még a toleranciaküszöbömön belül.
Érdekes, hogy a Shaman után, az első Korpiklaani lemezeken ugyan angolra váltottak, ám albumcímek tekintetében csupán eddig tartott a lendület: a számcímek és dalszövegek nagyobb része innentől újra finnül van. A folk kezdi maga alá gyűrni a metalt, az alkohol a természetet, ráadásul egyre gyakrabban érzem, hogy „hallottam már ilyet”, és hogy ez a fajta duhajkodás nem az én világom. Persze az olyan nóták. mint a pogós Viima (Icy Wind), az instrumentális Running with Wolves vagy a tekerőlantos, hipnotikus tempójú Vesilahden Veräjillä itt is tetszenek.
Na, innentől egyre nehezebben találok magamnak kedvenc nótákat. Szinte folyamatosan szól valamelyik népi hangszer, ugyanakkor meglepően keményen, viszonylag kevés harmonikával szólal meg a nyitó Tapporauta. Emellett a Runamoine, a Nuolet Nomalan és a Kipakka is egész jó, rockos nóta, de a Northern Fall, a Shall We Take a Turn? és a Kipumylly hipnotikus ritmusai is tetszenek. Durva viszont a 22 perces címadó utolsó háromnegyedében hallható, monoton dobdübögés.
Elődeinél is „piásabb” album: a Vodka mellett a Bring Us Pints of Beer és a Juodaan viinaa (Let’s Drink Booze) is az alkoholfogyasztást dicsőíti. Ahhoz képest, hogy milyen líraian indul a Mettänpeiton valtiaalle, olyan jó, lendületes nóta kerekedik belőle. A Juodaan viinaa lájlájláj-ozása egy kicsit gagyi, ezt leszámítva azonban az egyik kedvenc tételem az albumról. Dallamos punk nóta, tegyük hozzá, feldolgozás. A záró Kohmelo izgalmas mutáns: sámánisztikus hadoválásnak indul, boldog-szomorú keringő lesz belőle, többek között hegedűkísérettel. Összességében elődeinél felejthetőbb album, kevesebb emlékezetes szerzeménnyel.
Eddigre telítődhettem a Korpiklaani zenéjével, mert ez a lemez már nem hagyott mélyebb nyomot bennem: mintha egy végtelenített anyagot hallgatnék megállás nélkül, ugyanabban a stílusban. A népi hangszerek rovására egy kicsit mintha a keménység került volna előtérbe, ugyanakkor némileg fel is puhult az autentikus skandináv természetközeliség-kocsmai duhajkodás koncepció: a finn számcímek közé csak becsúszott egy Tequila is, bónuszként pedig a Motörhead Iron Fistjének átiratával is megörvendeztetnek bennünket. Nincsenek kedvenc nótáim az albumról, de még csak olyan zenei motívumok, refrének sem, amelyeket a számcímek alapján utólag fel tudnék idézni. Talán ezért is történhetett, hogy az ezt követő négy lemezt már meg sem hallgattam. Viszont szégyen, nem szégyen, az utóbbi hetekben egészen ráhangolódtam a finn folk metalosok hullámhosszára…
