Fémforgács
A Birdflesh új albuma kapcsán már értekeztem arról, hogy a 2023-as év első fele igazán erős albumokkal örvendeztette meg a grind és annak mutánsainak a rajongóit. Ez hatványozottan is igaz akkor, amikor hozzátesszük, hogy egy régi legenda mutat újra libidójelet magáról, mégpedig egy új album személyében. Igen, a finn Torsofuck az, akik újra előrángatták a parázna, fostornádóból előrántott, iskolás ruhás japán tinilányokat a fiókból. Nem kellett sok hozzá, hogy ők is az egylemezes sorozatunk részeseivé váljanak, mert 1995-ös megalakulásuk óta csupán egy nagylemezzel örvendeztették meg nekropedofil rajongótáborukat. Az Errotic Diarrhea Fantasy mostanra elért oda, hogy a műfaj klasszikusának tekinthető. Akik ismerik ezt a lemezt, azok tudják, hogy nem véletlen volt a híg fossal árasztott távol-keleti csajos hasonlatom. Minden, aminek köze van különféle szexuálpszichológiai aberráltságokhoz, minden ami a testnyílások és azok végtermékeinek a kapcsolatával foglalatoskodik, azt ők meg fogják énekelni. A patológián vérbefagyott hermafroditák lantosaik ők, akárcsak Johnny Cash a börtönökben raboskodó szerencsétleneké. Kisebb megszakítások az első periódusuk alatt is volt, de 2009-ben úgy tűnt, hogy Mikko és Jarkko végleg szögre akasztja a szegecses latexbugyit. Tévedtünk. Postpartum Exstasy lemezük ultraérzékeny világunk pofájába jött röhögni, mialatt épp egy oposszum segglyukába tolja a lüktető kékerest.
Ahogyan a banda elsőnek tekinthető időszaka alatt, úgy most is Mikkor Friberg és Jarkko Happala fogja kirúzsozni a megcsonkított áldozataikról egyben lehúzott arcbőrük ajkát. Mialatt egy kicsit felfrissítettem a memóriámat az első aztán az új albumukkal és kutakodtam észrevettem az új mű mellett az Archives-on egy 10%-os albumkritikát. Engem mindig felcsigáz az, ha másoknak az enyémtől merőben eltérő véleménye van valamiről, mivel mindig úgy gondolok rá, hogy abból lehet tanulni, konzekvenciákat levonni, sőt akár rávilágíthat olyan dolgokra is, amik eddig elkerülték a figyelmemet. Történt már ilyen. Sajnos a jellemzőbb az, amikor olyasvalaki szól hozzá, aki a műfaj fundamentumaival sincs teljesen tisztában és úgy szeretne nagyon okos lenni. Emberünk valahol a kettő között helyezkedik el. A legfőbb kritika az új Torsofuck albummal kapcsolatban: semmit sem változtak a 2004-es albumuk óta. Azt kell mondjam, hogy ilyen téren igaza is van. Hamisítatlan Torsofuck albumot kapunk a Postpartum Extasy személyében. Egyetlen különbség van az én és az ő véleménye között: én ezt pozitívumként éltem meg. Noha emberünk már az első albumért sem volt oda, szóval ilyen kontextusban kell adnunk erre a véleményre.
Ugyanúgy megvan minden dal előtt a szokásos bejátszás egy random horror vagy pornófilmből. Ha a 32 perces lemezből kivesszük ezeket a részeket, akkor egy jó 10 perccel rövidebb korongot kapunk. Ugyanúgy kicsit tompán, ám végtelenül súlyosan szólnak a gitárok. A dobgép most is maradt és nagyon tisztán hallani, hogy egy robot szórja a blast beateket, borzalmasan olcsó hatása van annak a cuccnak, amit ők használnak, de mégsem változtatnék rajta, mert az már egy teljesen másik banda teljesen másik albuma lenne. A vokál is megmaradt olyannak, amilyen: a pokol segglyukából szedik elő ezeket a gigantomán mélységű hörgéseket. Őszintén megmondva itt én is gyengének éreztem a Torsofuck-ot. Már a majd 20 évvel ezelőtti albumukon is úgy gondoltam, hogy néhány behányosabb gurgulázást eltudnék viselni vokál fronton. A The Pig című szám az egyedüli, ahol olyasmit hallhatunk, ami eddig nem volt jellemző a bandára. A tétel 90%-ban egy behemótként lépked előre, szépen, komótosan, akár egy zombi, aki az agyunk vastartalmát kívánta meg. A hörgésnél is talán itt kapom meg a leginkább azt, amire igazán vágyta. Van benne néhány olyan, kicsit nedvesebb szekció, ami fokozza az undort. Kifejezetten hangulatos része ez az 5 perces nóta a lemeznek, ilyen értelemben meg is értem egy kicsit emberünk sopánkodását. Azonban én kifejezetten egy Torsofuck albumra vágyok. És azt is kaptam.
Az agyatlanul tufa és egyszerű slameket idéző gitártémák mind a finnekre jellemző stílust hozza. A goregrind brutális részeit megtörik a pornogrind groove szekciói, ami gondoskodik arról, hogy ne egy teljesen egydimenziós élményben legyen részünk. Jó, hogy egy kicsit megtöri ezt a formulát a The Pig, de bennem hiányérzet lenne, ha csak ilyen goredoom dalokból állna a Postpartum Exstasy. Az izmos gitárok, a mélységet adó basszus, az enyhén dobozos textúrájú dobok és a szörnymorgások nem váltják meg a világot, ha egyenként próbáljuk őket elemezni. Azonban ha mindezek összedolgoznak. megértik a célt és annak tudatában fognak együttműködni, akkor simán egy olyan albumot kaphatunk, ami bőven a megszokott minőség felé löveli a Torsofuck penészes faszsajtját. Egyenként nem érdemes végigmenni a tételeken, ez tipikusan az a fajta mű, amit egyben kell lenyelni (hehe). Vannak hibái, néhány dal tényleg összefolyik, de aki nyitott az ilyen aberráltságokra, mint én, azok kézzel-lábbal fogják felfalni. A Morbid Generation Records jóvoltából már március 15 óta elmerülhetünk mocskában.
