rattlead.hu
A floridai dallamos power metal csapatot az 1999-es The Fourth Legacy albummal ismertem és szerettem meg, és máig ez a kedvenc anyagom tőlük. Azt gondolom, ebben az időszakban, az említett lemez mellett a Karma és Epica korongokkal értek fel pályafutásuk csúcsára. Ezután megjelent alkotásaikat is kötelességtudóan beszereztem, ám egyre apadó lelkesedéssel hallgattam. Komoly veszteségként éltem meg az addigi frontember, a norvég Roy Khan távozását, és utóda, a svéd Tommy Karevik orgánumát a mai napig nem sikerült igazán megszeretnem; az Ayreon legutóbbi albumán (Transitus – 2020), ahol ő volt a férfi főszereplő, kifejezetten idegesített nőiesen ellágyuló hangja.
A Kamelot legutóbbi albuma, a 2018-as The Shadow Theory viszont megint csak tetszett (itt írtam róla), úgyhogy az idei anyagot is érdeklődő nyitottsággal vártam. Persze a csapat eddigi zenei irányváltásai (valójában azok hiánya) ismeretében azok nem fognak csalódni az új albumban, akik semmiféle radikális újdonságra nem számítanak Thomas Youngblood-éktól. A tampai kvintett ezúttal is hozza a formáját, a tőlük megszokott, nagyívű dallamokra, magasztos hangulatokra épülő, szimfonikus betétekkel díszített, üdítően váltakozó lendületű szerzemények sorát. Amiben különböznek egymástól az egyes albumok, az az igazán fogós, emlékezetes nóták száma, illetve a vendégmuzsikusok személye.
Utóbbiakkal kezdeném, ugyanis ez alkalommal is igen színes a felhozatal. Először is itt vannak régi ismerőseink, az Avantasia „utazó cirkuszának” legjobbjai, akik már a Kamelot előző anyagain is szerepeltek: Sascha Paeth gitáron, Miro Rodenberg billentyűs hangszereken játszik, Oliver Hartmann és Herbie Langhans pedig a kórust erősíti. A hölgykoszorú is igen illusztris: Kobra Paige, a Kobra and the Lotus énekesnője (civilben Tommy Karevik menyasszonya) a One More Flag in the Ground című nótában billentyűzik és hallatja hangját, Simone Simons (az Epica frontembere, a magánéletben a Kamelot-billentyűs Oliver Palotai felesége) és Melissa Bonny (Ad Infinitum) pedig a New Babylonban szolgáltatja a női vokált. A komolyzenei szekciót a csellista Tina Guo és a hegedűs Florian Janoske alkotja; ők a Midsummer’s Eve című tételben szerepelnek együtt (Tina az ezt megelőző Opus of the Night /Ghost Requiem/-ben is, ami a 2007-es Ghost Opera album címadó szerzeményének folytatása). Végül, de nem utolsó sorban pedig, ezen az albumon debütál a csapat új dobosa, Alex Landenburg, aki a Kamelottal párhuzamosan a Mekong Deltában és a Jesper Strömblad féle Cyhrában is ritmusfelelős.
S hogy vannak-e emlékezetes dalok a lemezen? Szinte csak azok vannak. Kezdetnek mindjárt az első teljes értékű nóta, a The Great Divide, amelyben minden olyan alkotóelem megtalálható, amiért szeretjük ezt a csapatot, s amely a sodró lendületű, elsőre, de legkésőbb második hallgatásra ragadó refrénben éri el a tetőpontját. Az Eventide verzerésze elég lagymatag, de a refrén itt is első osztályú. A One More Flag in the Ground egzotikus első hangjaiban az Avantasia Twisted Mind-jának és a Metallica Wherever I May Roam-jának kezdése köszön vissza, és az első énekhangok is nagyon ismerősek valahonnan; mindezeket leszámítva 
ez is egy remek darab.
Az Opus of the Night (Ghost Requiem)-ben remekül simulnak össze a Kamelot zenéjének alap-összetevői, a lendület, a keménység és a melodikusság. Mondjuk, éppen ennek a dalnak a végén lehetünk tanúi annak, amire korábban céloztam, amikor Karevik majdnem elsírja magát. Az ezt követő Midsummer’s Eve a lemez első számú lírai nótája: szép dal, az énekes szerencsére nem lágyulja túl.
A keleties motívumokkal és óóó-zós kórussal operáló Bloodmoonban sem adnak alább az addig produkált slágerességből és színvonalból. Körülbelül ekkorra juthat el a nem Kamelot-fanatikus, szimpla metalrajongó oda, hogy egyszerűen megcsömörlik a dallamorgiától. Túl sok a jóból… Ha, tegyük fel, a hatodik számtól kezdenénk az album hallgatását, akkor is hasonló emelkedett élményben lenne részünk. És nem azért, mert észrevétlenül felcserélhetők egymással a dalok, hanem mert egységesen magas minőség az, amit hallunk. Youngblood egy interjúban elmondta, 25 nótát írtak az albumra, amelyek közül egy idő után már csak a tényleg lemezre kerülő tizenháromra fókuszáltak.
A gyors középtempós New Babylonban Karevik tulajdonképpen duettet énekel Melissa Bonnyval; talán ez adta az ötletet, hogy a svájci énekesnőt a lemezt népszerűsítő turnéra is magukkal vigyék (és ha már ott van, az említett nóta mellett további öt dalban is szerepeltessék). A Willow az anyag másik érzelmes-andalgós dala; ilyen szempontból egy kicsit talán felesleges, a változatosságnak azonban mindenképpen jót tesz. Mondjuk, a lemez utolsó teljes értékű szerzeménye, a My Pantheon (Forevermore) is hasonló líraisággal nyit, hogy aztán ez a nóta is felpörögjön, és az album egyik legjobb refrénjével ajándékozzon meg bennünket. Sőt, a finálé eklekticizmusába még egy kis hörgés is belefér – hogy aztán a nagyzenekari hangszerelésű outróval (Ephemera) teátrális magasságokba emeljék a produkciót.
Nem lehet örökké a klasszikusokat hallgatni. Jó hír, ha van méltó utód, „aki” a helyükbe léphet. Felteszem a szentségtörő kérdést: vajon a Karma és az Epica vannak-e olyan jó albumok, mint a The Awakening? Nem lehet, hogy azért váltak etalonná, mert annak idején az újdonság erejével hatottak, és egy újabb album nevét ma azért nem foglaljuk aranyba, mert a tizenvalahányadik ugyanolyan jó lemez a csapattól? Lehet, hogy aki a The Awakeninggel ismeri meg a Kamelotot, annak ez lesz tőlük a kedvenc anyaga. Az idei album ugyanis – bár ennek felismeréséhez kell három-négy hallgatás – a maga műfajában egy kivételesen jól sikerült alkotás. Nem kizárt, hogy év végi Top 10-es listámon is helyet szorítok neki.
