Fémforgács
A norvég Dødheimsgard 1994-ben alakult, és egészen az 1996-os Monumental Possession lemezükig bezárólag stílusilag a black metal második hullámát erősítették. Azonban az 1998-ban megjelent rendkívül vad és technikás kislemezükkel (Satanic Art) egy új korszak köszöntött be a banda életébe, ugyanis ekkor mutatkoztak az első jelei extrém experimentalizmusuknak. Ezt követő évben került kiadásra a mára már kultikus státusszal bíró, trance elemekkel operáló, rettentően bonyolult szerkezetű és összességében abszolút skizofrénikus hangzású 666 International című nagylemezük. Azóta minden egyes albumban egy-egy újabb oldalát mutatták meg mit lehet kihozni egy black metal-on nyugvó avant-garde kísérletezéssel: dolgoztak már technikás industrial, progresszív rock, jazz fusion műfajok elemeivel is az évek alatt, s elérkezvén a jelenbe a Black Medium Current-hez, a banda számára elérkezett az idő a post-metalban és tiszta énekben való kibontakozáshoz is.
Egy efféle komplex lemez általános jellemzése nem egyszerű feladat. Ezt betudhatjuk az avant-garde sajátos tulajdonságának, ami sokszor úgy tűnhet mintha teljesen “random módon” egyesít, illeszt és alakít át különféle stílusokat – azonban kizárandó egyáltalán annak a gondolata is, hogy egy improvizált performansszal lenne dolgunk! Nem, itt egy részletesen eltervezett, de rendkívül bonyolult művel van dolgunk, amit ha mindenképpen műfajilag szeretnénk jellemezni, akkor tömören véve ez egy post-black metal alapokon nyugvó album, amibe bőséggel kerültek elektronikus, olykor pszichedelikus- és post-rock, industrial, de még akár new-age és klasszikus zenei elemek is. Összességében azonban egy ilyen felsorolással csak a felszínt karcolgatjuk. Ahhoz, hogy mélyére lássunk, érdemes a szóban forgó kiadványt közelebbről is szemügyre venni.
Rögtön megadja az lemez alaphangját az Et smelter. Ebben a tételben az akusztikus gitár nyelvén szólal meg az egyfajta bágyadt melankólia, s húrokon és az azokat kísérő éteri szintetizátorokon megszólaló dallamok áradata a húsunkon áttörve már az első percekben egészen a lelkünkbe furdal… ez az átható érzés a rövidesen felcsendülő tremolokban és riffekben is fennmarad, s kitart gyakorlatilag az album végéig. És talán különösen erőssé válik még az album második felében hallható Halow-ban, ami talán a leginkább post-metal-osabb darab az egész albumon… ambivalens módon könnyed és súlyos, femelelő és mégis nehéz.
Ezen felül, mélyebbre ásva az efféle kettőségbe az érzelmi síkon, izgalmas lehet a Tankespinnerens Smerte említése. Ahogy a baljóslatúan örvénylő lassú riffek a tétel közepén megjelenő meleg, felemelő dallamok váltakozásával ragad meg egy bipoláris állapotot, az valami csodálatos. A számok közti átmenetek is egyszerűen briliáns módon lettek elsimítva, minden egyes tétel mintegy “megszüli” a maga folytatásának szükségességét. Példának hozhatjuk a fentebb említett szám esetét, melyben az Interstellar Nexus-ra is felkészít bennünket. Éjsötét, fagyos, és gonosz riffek áradata és kísérteties kántálás zárja, és egyben indítja el a következő szám menetét. Ez stílus viszonylag általános az egész albumot nézve, s szerintem nagyon érdekes, hogy összességében ilyen sok tiszta ének került a lemezre. Ez elsőre elég furcsán is hathat, azonban remekül beleilleszkedik a dallamok folyamába és egyáltalán nem válik repetitívvé. Ezek mellett lényegesen kisebb mennyiségben hallhatók hörgések és károgások az albumon, de azok is kiválóak, amit Niklas Kvarforth (Shining) és korábbi énekesük, Aldrahn hátborzongató stílusának keverékeként lehetne talán jellemezni (pl. a Det Tomme Kalde Mørke elején).
Kicsit beszéljünk az album igazán furcsa/különleges megoldásairól is. Erre talán a legjobb példa az It Does Not Follow című darab… és oh igen, ha ez számcím egy üzenet a hallgatóságnak, akkor itt valóban tartották a szavuk és nem követtek semmiféle sémákat! A hatás egészen skizofrénikus. Ez egy abszolút könnyed progresszív/pszichedelikus jammelésből kibontakozó, disszonáns és progresszív black metal íven át Ulver-es glitch elektronikává átváltozó kaotikus gyöngyszem az album közepén. Elsőre nagyon meglepett már maga a szokatlan kezdése is, s egyáltalán nem kíméletes az a rengeteg impulzus amit belepréseltek ebbe a majd’ nyolc és fél pércbe. Szerencsére egy ilyen komoly falat után kapunk lehetőséget a hallottak leülepedésére is. Igazi pihenőt az album egyetlen instrumentális tétele jelenti, a Voyager, ami a 666 International közjátékaihoz hasonlóan egy romantikus zongoradarab formájában öltött testet (kicsit kiegészülve szintetizátorokkal). A rövid pihenőn túl, ebben a számban is sikerült szofisztikáltan minimalista módon is bemutatni az érzelmi káoszt, ami egyszerre felemelő és felkavaró is egyben, utóbbi faktorra vehetjük példának Vicotnik titokzatosan hangzó sorait a darab végén: “The fist is all I have, it’s all I want, it’s all I need.” (= “Eme kéz mind amim van, ez mind amit akarok, ez mind amire szükségem van.”) Hasonló módon a minimalizmust élteti az album záró tétele, ami szépségesen nyomasztó módon szólal meg… és az eredmény egyszerűen gyönyörű… A légies zongora, a vonósok érzelmes szólamai és Vicotnik kísérteties vokálja egy rendkívül érzelmes módon (sosem hallottam még ilyet az Ulver – Shadows Of The Sun c. albuma óta) zárja ezt a durván egy órás experimentális utazást… amire érdemes retúr jegyet venni.
A Vicotnik által vezetett legendás társulat nyolc hosszú év után jelentkezett ismét egy új alkotással. Érdekes módon a 666 International megjelenését követően szigorúan nyolc évente jelent meg egy nagylemezük… és a jelen lemezből is kiindulva, talán többek nevében mondhatom, hogy már most előrendelnénk amit talán 2031-re szánnak nekünk. Amióta a Dødheimsgard az experimentalizmus ösvényére lépett, mindig meg tudta lepni a publikumot olykor akár forradalminak is tekinthető alkotásaival, s ez alól a Black Medium Current sem kivétel. A metamorfizmusuk ezen fázisában kicsit “vissza az alapokhoz” módon nagyobb teret nyertek a klasszik black metal jegyek a hangzásukban, de az utóbbi évtized nagy hatású “post-” előtaga is kitapintható az album éteri és érzelmes atmoszférájából, ami remekül egészíti ki a banda előremutató és üdítő “furcsaságát”. Hibátlan lemez.
