Rockvilág.hu online rockmagazin
Két dolog kavargott a fejemben, mikor tegnap este az MVM Dome felé baktattam. Az egyik, hogy mindegy mennyire leszek fáradt másnap reggel, mindenképpen itt a helyem, hiszen ismét egy olyan legendás zenész érkezik hazánkba, akit valószínűleg most láthatok utoljára. A másik pedig, hogy vajon mennyire lesz megint Roger Waters koncertje egy hatalmasra felfújt propaganda lufi, ami csak arra vár, hogy kidurranjon és mindenkit elárasszon . Spoiler Alert: Kidurrant és elárasztott… De hát nem is várhattunk mást igaz?
Bőven időben érkeztünk a helyszínre, ahol én magam most jártam először, így volt idő belülről is megnézni az igazán impozáns csarnokot. A küzdőtérre lépve nem volt nehéz dolog észrevenni, hogy a színpad bizony a terem közepén helyezkedik el, mind a négy irányba kifutókkal megnyújtva. Egy hatalmas, a színpad formájával szinte megegyező ledfal pedig csak arra várt, hogy a koncert első taktusaira a színpad felé emelkedhessen, hogy aztán majdnem három órán keresztül adjon olyan extra látványt, amit azért ritkán láthatunk.
Nyolc óra után nem sokkal aztán megjelent a figyelmeztetés a kijelzőn, hogy azonnal kezdődik a koncert, így ha lehet mindenki tegye el a telefonját, hogy ne zavarjuk a másikat a show élvezésében / senki nem tette el/. Illetve az alábbi közlemény is kiírásra és bemondásra került : *Abban az esetben, ha szereted a Pink Floyd zenéjét, de nem értesz egyet Roger politikájával, akkor megkérünk takarodj ki a picsába a büfébe most.* Pontosan ezt a stílust vártuk szerintem mindannyian a veterán zenésztől, de nem hiszem, hogy nagyon sokan tettek volna eleget a kérésnek. Pedig ki van zárva, hogy van olyan ember aki mindig minden aspektusával egyetért a Waters által mondottakkal.
Felcsendült a Comfortably Numb, amolyan intró jelleggel, miközben a kivetítőn a nem is olyan rég hozzá forgatott új klip vetítése ment, majd miután kispórolták a dalból Gilmour szólóit / ERETNEKSÉG/ , a kivetítő felemelkedett, és megjelent a színpadon az est főhőse, és népes zenész csapata, akik egy kétfelvonásos audiovizuális remekművet varázsoltak elénk, majdnem három órában.
Értelemszerűen az este gerincét Pink Floyd klasszikusok tették ki, szépen meg-megtörve Waters szóló munkásságának egyébként szintén remek dalaival. Kiegészítve a látványos fény és vetítéstechnikával, illetve egy eszméletlen hangzással. Bevallom, az elején féltem, hogy egy fémtetős csarnok, hogy lesz képes megoldani az amúgy is igen extra Pink Floyd-os hangzásokat akusztikailag, de szerencsére pozitívan kellett csalódjak. Onnan ahol én álltam, ez egy hibátlan produkció volt. Félelmetesen jó hangminőséget kaptunk, kezdve minden egyes hangszerrel, énekessel, na meg az olyan elmaradhatatlan kellékekkel egy Waters shown, mint a fegyverropogás, vagy az elhúzó helikopterek zaja. Tényleg az az érzés volt bennem, mintha csak a fejem fölött szállt volna el egy.
És ahogy ez lenni szokott, a látványvilág pedig párját ritkította. A szinte kereszt alakú ledfal a körbefutó vetítésekkel, az állandóan változó megvilágításban igencsak impozáns látványt nyújtott. Arról már nem is beszélve, amikor a stadion belsejében végig repült egy gigantikus bárány, vagy ép az elhíresült széttetovált disznó, ami a szegénység elnyomásának egyik kultikus jelképévé vált a zenében az elmúlt negyven évben. A rendes etapot záró Eclipse alatt pedig, végig a színpad körül, prizmát formáló sugarak fonták körbe a teret, hogy közepén a monumentális kivetítő szépen lassan felvegye a Dark Side of the Moon albumról elhíresült szivárvány színeit.
A ledfal azonban nem csak ezért volt kiemelt szerepben. Hanem mert ezen futott, az a fajta háborút és minden erőszakot elítélő propaganda, amiben Roger Waters messze a legszélsőségesebben teljesít. Mondhatnám úgy is, hogy háborúkat megszégyenítő erőszakkal képes vélekedni a háborúkról. Ezen a turnén az amerikai elnökök voltak terítéken, ami a Waters által vélt vagy valós bűnöket tekinti. Kapott Reagan, Obama, Trump és Biden is, miközben a felvillanó képsorokon, szövegekben pedig kiállt minden és mindenki mellett akit az utóbbi időben jogtalanul, vagy jogosan /ki-ki döntse el a saját ízlése szerint/ meghurcoltak. Legyen az színsebőrű, transznemű, iszlám vagy zsidó vallású, amerikai indián, vagy épp a háborúk szörnyűségeiről tudósító elhallgattatott riporterek. Számomra meglepő módon a hazai helyzet azonban kimaradt. Pedig legutóbbi itt jártakor azért Orbán Viktor is kapott hideget-meleget Waterstől, most azonban csak egy fél mondat erejéig említette meg miniszterelnökünket.
De mint már írtam, ezeken nem lepődött meg senki aki kicsit is ismeri a zenész viselkedését, temperamentumát vagy munkásságát. Ha egy Roger Waters koncertet akarsz látni, hallani, ezeket el kell fogadni úgy is ha egyetértesz egy részével, és akkor is ha egy részével pedig nem. Mert Ő az az ember, aki egy tíz fős társaságban, ahol tíz különböző politikai beállítottságú , vallási és etnikumú ember tartózkodik, egyetlen mondatával tudja egyszerre megsérteni mind a tíz embert minden létező módon. Emellett azonban a könnyűzene történelmének egyik legnagyobb hatású és legjobb zeneszerzője, akinek munkássága évszázadok múlva is etalon lesz. Olyan profizmussal hozta most is le ezt a maratoni bulit, mindegy hogy énekelt, gitározott, basszusgitározott vagy zongorázott, mintha csak 25 éves lenne. Pedig idén már a nyolcvanadikat tölti.
Hát baszki szeretnék én így kinézni nyolcvan évesen, ilyen energiával, ilyen profizmussal letolni egy majdnem három órás koncertet. Engem sem érdekelne, ha amúgy a politikai extrém kinyilvánulásaim miatt a fél világ csúnyán nézne rám
Szóval igen, ránk zúdult egy csomó propaganda, de emellett olyan zenei profizmust kaptunk, olyan legendás dalok előadásában, hogy az sem érdekelt volna ha engem szid végig a színpadról, mert szerintem továbbra is világi eretnekség volt kihagyni a Comfortably Numb szólóját. EJNYE !
Így hát mikor az utolsó dal végénél bemutatta a zenekarát, majd még énekelve, hangszerekkel levonultak a színpadról, hogy az öltöző folyosóról még egy kicsit húzzák a dalt, amit már csak a kivetítőn láthattunk, mielőtt végleg elsötétült minden és a hangok is elnémultak, tudtam, hogy ezt bizony LÁTNI KELLETT.
Politika ide vagy oda, propaganda ide vagy oda. Ő Roger Waters, Ő a Pink Floyd egyik lelke. Dalait százmilliók ismerik és szeretik, szövegein generációk szocializálódtak. És valószínűleg őt is most láthattuk utoljára, mert a történelemnek azt a korát éljük, amikor a nagyok már tényleg az utolsó utáni energiáikat fektetik bele, hogy még egyszer megmutassák miért is azok akik, mielőtt tényleg történelemmé válnak. Roger Waters pedig tegnap Budapesten az egyik utolsó oldalt írta meg a zene történelmének egyik legszebb fejezetében.
Cikk és képek /mobillal /: Pásztor Csaba *Kieron*
