rattlead.hu
1. WHAT IS REALITY? – Van néhány zenekar, melyeket amennyire kedvelek, annyira nehezen engednek közel magukhoz. Részben azonosulok velük, részben meg ott marad köztünk egy elválasztó sáv, aminek átlépése jelentené feltétlen rajongásom megszületését, de ez nem mindig, vagy csak részlegesen következik be. Ilyen „szeretem, de nem imádom” státuszban van a YOB is, aminek lemezeit nagy étvággyal kezdem falni, de valami oknál fogva hamar telítődöm az élménnyel, és kikapcsolódásként vagy a változatosság kedvéért félúton elkanyarodok más irányba.
Pedig, látszólag nem nagy dologról van szó: egyik kedvenc műfajom a doom, aminek eme alapbandája minden készségnek birtokában van, hogy lehengerlő albumaival feltétlen követőivé tegyen, és én dolgozom is az ügyön, de csak lassan jutok előbbre az életmű feltérképezésében. Rendre elvásik a vésőm – ami nem is csoda -, mert ha létezik a doom-nak gránitja, a YOB az.
Természetesen a Black Sabbath által a 70-es években kijelölt és lebetonozott úton kódorognak ők is, (persze, színtértől függetlenül, valahol mindenki a Fekete Szombat párlatától mámoros, egy doom banda meg pláne), távolról sem szolgaian követve a nyomvonalat, olyan irányokba tágítva saját (és műfajuk) határait, hogy az ez iránt fogékonyak mind a tíz ujjukat megnyalhatják egy-egy lemezük hallatán, mégis, a kiindulási ponttól meglehetősen távol, olyan elkülönültségben léteznek, hogy az ilyen nyalánkságok után kutatók csak a sokadik ajtó mögött találnak rájuk. Ennek ellenére nagy névnek számítanak a maguk köreiben, ahol elismertségük és egyediségük nem képezi vita tárgyát.
Az oregoni trió által játszott zene valójában a doom-nak, a sludge-nak és a stoner rock-nak (metál-nak) olyan keveréke, ami hígítás nélkül kioldja a hús alól a csontot, és csak a gerincet hagyja sértetlenül – az viszont marad az ami: egy égbe nyúló masszív oszlop, ami stabilan és egyenesen tartja a szétmállott maradványokat, mintegy jelezve, hogy ez a banda a megalkuvást hírből sem ismeri, nem viccel, nem aprózza el magát, hanem öntörvényűen alkot; hatalmas, önálló világot teremt, ami minden látszólagos szépsége és finomsága ellenére olyan csapásálló és mozdíthatatlan, mint egy szarkofág a piramis gyomrában.
Legjobb lemezükként a The Great Cessation-t tartja számon a szakma, és én is hajlok erre a véleményre (bár legutóbbi művük az Our Raw Heart sem piskóta), de most szemléltető példaként a 2008-as újjászerveződésük utáni harmadik albumukat – az életmű egészében a hetediket – a Clearing the Path to Ascend-et veszem elő, mert ez volt az első, amit megismertem tőlük, és mert a küzdelemben, amit találkozásunk óta folytatunk, itt állok leginkább nyerésre. Ettől függetlenül egyenlőre csak részeredményt hirdetek, mert minden önbizalmam ellenére még mindig igaz az alapfelvetés: a nyers hússal való birkózásban hosszú távon nem vagyok egy súlycsoportban velük.
2. TIME TO WAKE UP ! – A felemelkedéshez vezető út megtisztítása nem csak jól hangzó lemezcím, hanem maga a feladat, aminek megoldására bő egy órát kapunk, négy etapban, átlag negyedórás tételek képében, amikből az albumot nyitó In Our Blood egymaga lehetne akár a zenekar névjegye is. A visszhangos akusztikájú felvezetés után akkora doom riff-ornamentikát tolnak ránk, hogy hallatán az ember ösztönösen a falhoz lapul. Füstös, dzsuvás és konok szerzemény bontakozik ki – mérföldeken átnyúló viharfelhő alatt találjuk magunkat, ami úgy dübörög fölöttünk, mintha el akarna ijeszteni a továbbhaladástól. A magába daráló, cizellált monotónia hullámain tektonikus lemezek imbolyognak, olajos sűrűségű ár-apály jelenség bontakozik ki, égbe törő energiák pattannak vissza a szférákról, végtelen, de zárt világban kong robajuk, morog a föld, hasadékok nyílnak a hegyekben. Talán túlzásnak hat, de nincs rá jobb szó: szeizmikus erő van a YOB zenéjében, földtanilag kalibrálható eltökéltség az előre haladásra – amiben akkor is sikeres, ha éppen áll. Mike Scheidt alapító/gitáros/énekes hangja elszállós és pusztító szélsőségekben rezonál: pszichedelikus felhangokkal emelkedik a realitások fölé (ilyenkor mintha a Neurosis frontján Ozzy-t hallanám), hogy onnan dühös szigorral sújtson le, közben gitárjából kivarázsolt témáinak ravasz tekeredésű ritmizálása, mint intelligens szándék, navigálja előre a dalt, amiben minden lefelé húz, a mélybe tart – az is, ami szembe jön, és fölfelé száll. Nagy ívű, szinte epikus nyitánya ez a lemeznek, és ezt a hatást nem filmszerűségével, hanem giccsmentes drámaiságával éri el. Nincs mese: az In Our Blood akkora doom remekmű, amilyen nem mindennap jön veled szembe – de ha mégis, kalapot kell emelni előtte.
A következő, váratlanul felpörgő Nothing to Win másban jeleskedik. Elszabadult bölénycsordaként vágtat végig a tizenkét percén, a térképre taposott nyomvonalában látszólag ugyanazokat a köröket ismételve – spirálisan, maga fölé vagy alá visszaérkezve – vastengelyen forgó pengékkel fúrja bele magát a műfaj legsűrűbb rétegeibe. Travis Foster dobjátéka szűnni nem akaró energiával élteti a nem éppen doom szellemiségű tételt. Talán ez az életmű egyik legintenzívebb megmozdulása, aminek üdítő megszédülése után szinte testetlenül zuhanunk tovább az Unmask the Spectre hipnotikus szakadékába, ahol földrengések tagolta ormok közé szorult szépség morzsák kísérik alászállásunk. Enyhül a szorítás, a YOB másik oldalára fordul, és lehetőséget hagy arra, hogy a trió harmadik tagjának, Aaron Rieseberg basszusgitárosnak érdemeit is megemlítsem.
A megtisztulás reményével érkező majdnem húszperces Marrow éghajlata jóval mérsékeltebb. Melankóliába hajló, lángszóróval írt „majdnem ballada”-ként az eddigiekhez képest szinte optimistán zárja az albumot. Tele van szellős elmerengésekkel, de csomópontjaiban nyers harmóniák dominálnak – szóval ez sem csillagokat bámuló pároknak szánt darab. A lemez második fele ugyan kevésbé zsigeri mint a kezdés, de talán így a legjobb, mert mire a végére érünk, így is olyan érzéssel dőlünk hátra, mintha egy piramis építésén lennénk túl. Ez a kimerültség azonban nem lehangoló, hanem felemelő, mert komoly munkán vagyunk túl, amiben saját minőségünkön is emeltünk egy keveset, pusztán azzal, hogy óriások mellett segédkeztünk.
A Clearing the Path to Ascend-ben nem nagyon találni hibát, és „lepattanásaim” oka sem magában a zenében keresendő, hanem a szikár, sorjásan szakító hangzásban, ami miatt olyan élmény a YOB zenéjét hallgatni, mint száraz fakéreghez dörgölőzni, vagy víz és fogkrém nélkül fogat mosni. A megszólalás sludge dinamikája nálam egy idő után elidegenítő erőként működik: a mélyre belőtt gitárok-dobok hangjaitól morajló-visszhangzó albumaikról sok minden elmondható, csak az nem, hogy simogatják a fület.
Mindezt ellensúlyozandó itt van a legkisebb résbe is beszivárgó, teljesen hiteles vintage por, ami nem stoner cicomaként lep be mindent, hanem belőlük árad (és nagyon szerethetővé teszi őket), meg az a nyers, bárdolatlan attitűd, ami egy órára visszarepít valahová a metálzene hőskorába, miközben nagyon is a jelenben maradunk: három amerikai fószer megírt egy albumnyi zenét, aztán fogták magukat, bementek egy stúdióba, és ott, úgy ahogy voltak, amerre álltak, felrántották az egészet – profin, tudatosan, trapézfarmerban, élőben, analóg cuccon, nem piszmogva, nem variálva a keverőpultnál -, aztán a végén, miután rájuk virradt, beverték a rekesz sör maradékát, majd lekapcsolták a villanyt, és egy figyelemre méltó lemezzel a tarsolyukban, köszönés nélkül távoztak. (Biztosan nem így volt, de én így képzelem.)
A doom alapból sem szokott könnyű eset lenni, és ezen belül a YOB a nehezített pályát választotta, de amint azt látjátok, annak ellenére nagyon bírom ezt a bandát, hogy viszonylag ritkán hallgatom zenéjüket – de amikor igen, az olyan, mintha eltitkolt rokon megfakult fényképe akadna a kezembe.
