rattlead.hu
Érdekes kis közösség a metal rajongók világa. Már azzal is könnyedén ki lehet húzni a gyufát egyeseknél, ha rossz véleménnyel vagyunk egy népszerű zenekarról (lásd Majka legutóbbi írását), de azzal meg végképp, ha pozitívan nyilatkozunk egy-egy nagy banda új lemezéről. Az utóbbira tökéletes példa a Metallica esete, mert hát ugye a Hetfield-művek vörös posztó az underground metal védelmezői szemében. Szinte már álmunkból felkeltve is soroljuk az ellenük felhozott vádakat: eladták magukat, levágatták a hajukat (édes Istenem….), ez már rég nem thrash metal, túlértékelt zenészek, stb.
Valójában csak annyi a bűnük, hogy népszerűek. Mondjuk, részben megértem azt az érzést, amikor az egyszeri lázadó tinédzser metalos gyerek próbál az olyan névtelen bandák védelmező szárnyai alá bújni, amiket a seggfej osztálytársai hírből sem ismernek, hiszen én is átmentem ezen, tudom, mekkora szívás magadra erőltetni egy ismeretlen svéd death metal banda sose volt demóját, csak azért, hogy egy kicsit kilógj a sorból. Hogy aztán ettől függetlenül a suli folyosóján egy hangos „Na mi van Metallica?” köszöntéssel üdvözöljenek a többiek…
Mindannyiunknak megvolt ez a korszaka, de ideális esetben az ember a tinédzserkor elmúltával már nem pusztán a lázadási faktor alapján válogatja meg a zenéket. Éppen ezért állok értetlenül ama jelenség előtt, amikor felnőtt, tisztességben megkopaszodott emberek képesek számon kérni a zenekar hajhosszát, illetve olyan hangzatos kijelentést tenni, miszerint „’88 óta nincs Metallica!”. Dehogy nincs, drága barátom, sokkal inkább az a helyzet, hogy már ’88 óta nem vagy fiatal, és ez fáj neked. A zenekar köszöni szépen, jól van, és népszerűbb mint valaha.
Szintén kedvelt támadási felület a zenészek technikai képzettségének a taglalása. Azt, hogy Lars nem tud dobolni, már leírni is unalmas, de az már tényleg mindennek a teteje, amikor egyes tökkelütöttek képesek feltenni a kis videóikat az internetre, ahol megmutatják, hogy mit is kellett volna Hammett úrnak játszania az adott nótában. Valljuk be, azért van némi irónia abban, ahogy Ferike a kis gyerekszobájából megtanítja a metal legendának, hogy mi az a szólógitározás. Mégis mire számítanak ezek az emberek? Ja, igen, majd egyszer biztos jön egy telefonhívás, a vonal végén egy ismerős hanggal: „Hi dude, itt James Hetfield beszél! Láttuk a videódat, és tökre igazad van! Mostantól az általad írt szólóval fogjuk nyomni a nótát a koncerteken, és természetesen minden alkalommal utalni fogjuk a busás jogdíjat a hozzájárulásodért cserébe! Vagy várj csak, van egy még jobb ötletem! Mi lenne ha egyenesen bevennénk téged a bandába annak a fakezű Kirknek a helyére?”
Nos, kedves Ferike, el kell, hogy szomorítsalak: ez soha nem fog megtörténni. Illetve azzal a gondolattal is meg kellene már barátkoznod, hogy a hiper-szuper progresszív metal bandád nem azért ad el kevés lemezt, mert „megváltoztak a zenehallgatási szokások”, hanem azért mert szar. Arról nem is beszélve, hogy az általad béna énekesnek titulált James Hetfieldnek olyan karizmája van, amilyen neked sose lesz, akárhány Meshuggah posztert is ragasztasz ki a falra.
Egy ilyen felvezetés után gondolom nyilvánvaló, hogy én egyértelműen a Metallica szimpatizánsok táborát gyarapítom. Vagyis, mit szégyenlősködök itt, leírom tisztán és érthetően: rajongó vagyok. De ezzel együtt sem vagyok holmi elvakult fanatikus, a St.Anger-től nyilván nem nyúltam magamhoz én sem, és a Load/Reload korszakot is szeretem ugyan, ám ettől függetlenül koránt sem tartom egyformán erősnek azt a két korongot. A szimfonikus cuccoktól meg egyenesen rosszul vagyok. Nyugodtan ki merem tehát jelenteni, hogy a helyén tudom kezelni a csapat munkásságát.
Úgy gondolom, hogy az a fajta feltámadás, amit a Death Magnetic óta lemezfronton felmutatott a banda, tanítani való. Kevés őskövület zenekarnak sikerült úgy modernizálnia a hangzását, hogy közben teljes mértékben megőrizze a zenéje jellegzetességeit, ám a Metallica ezen kivételes zenekarok egyike. Talán egyedül a Motörhead volt még ilyen, de hát Hetfield-ék jóban is voltak az öreg bibircsókossal, szóval nem is olyan meglepő dolog ez. Ahogy az sem, hogy a csapat zenéjén a mai napig érezhető Lemmyék hatása. Meg persze helyenként felsejlik a mindenható Black Sabbath imádata is, de hát kinél nem? Azonban, amikor a gázpedálra lépnek az öregek, olyankor csakis kőkemény thrash metalról beszélhetünk, semmi másról. Tetszik vagy sem, a Metallica a mai napig tudja mi a dörgés, ha cséplőfémről van szó, legfeljebb az ifjonti hév helyett már a régi motorosok bölcsessége hatja át az effajta szerzeményeiket. Nincs mese, a Tatallica még ma is keményen odaver, ha kell.
Sokszor hallani olyan érveket is a csapat ellen, hogy ha az új lemez egy ismeretlen kezdő zenekar műve lenne, szóra se méltatnánk. Hadd fordítsam meg ezt a logikát: ha az olyan nóták, mint a címadó, a Screaming Suicide, a Lux Aeterna vagy az If Darkness Had a Son egy fiatal zenekar dalai lennének, mindenki azzal jönne, hogy a Metallica ilyeneket már akkor se tudna írni, ha megszakadna. Ezzel szemben a nagy büdös valóság az, hogy ezek bizony a Metallica friss szerzeményei. Vagy ott van a Room of Mirrors is, ami minden, csak nem öreges. De gondolom azzal kapcsolatban is mindenki lapítani fog, hogy a Shadows Follow falbontó riffjei akár az új Overkill korongon is szerepelhetnének. Akkor királyság lenne, de így nyilván szar.
Összességében azért nem egy cséphadarós lemez ez, de hatvan körül ne is csináljanak már bohócot magukból. A Slayer se véletlenül tette le a lantot nemrég. Kapuzárási pániknak ott volt a Death Magnetic, de azóta már láthatóan ráéreztek, hogyan kell egy metal bandának tisztességgel megöregednie. Csattanós választ kaptak tehát azok, akik a Load idején azt vizionálták, hogy ilyen idős korára már country balladákat fog nyomatni a banda. Csendben megjegyzem, ezt a pálfordulást éppen a banda egykori igazhitű metalosának, Jason Newstednek sikerült abszolválnia, de ez már egy másik történet.
Téphetem itt a számat, egy ekkora metal-intézmény új lemeze kapcsán úgyis meg fognak oszlani a vélemények. Amennyiben az underground legmélyebb bugyraiban tanyázó zenekarokat preferálod, ez nyilván nem a te zenéd. Ha viszont Hetfield-ék rajongója vagy, azon belül is olyan, aki szerint ’88 után is van Metallica, akkor gyorsan le fogod vágni, hogy ez az album bizony baromi jól sikerült. Én maximális pontszámmal jutalmazom ezt a lemezt, de hogy a fenébe is adhatnék kevesebbet az istenverte Metallica új albumára?! Hogy azért ne tűnjek teljesen elfogultnak, elárulom, hogy a borítót úgy utálom, ahogy van. Eddig volt egy fasza Fekete Albumunk, és most már lesz egy citromsárga is? The Yellow Album, na ne már…
