rattlead.hu
Gyerekkorom három meghatározó hobbija mindenképpen a könyvek, a zene és a képregények voltak, sőt, mivel keményvonalas, ráadásul metál-fogyasztó csak 14-15 éves kortól lettem, így inkább csak a másik kettőről beszélhetünk. Ami megjelenhetett a 80-as évek végén, 90-es évek elején, és volt rá pénzünk, azt be is szereztem. Természetesen a gyerek képregények hamar kikoptak, hogy helyüket átvegyék a tini, majd felnőttesebb sorozatok, így a Bucó, Szetti, Tacsi idővel átváltott Kockássá, Asterix és Obelix-é, majd jött a Pókember és társai, hogy kikössek, az itt-ott már 18+-os Batman-Robotzsaru, és más, akkor még csak angolul, piacokon beszerezhető komolyabb sorozatoknál, mint a Pecsában fellelt Pengék, Aliens-ek (rohadt jók voltak, még így „szövegtelenül” is)
És nem tagadom, ez a rajongás a zene megérkeztével eltűnt, hogy helyette a fekete fém töltse ki a lelkem (na jó, a könyv-imádatom megmaradt). Szerencsére a képregényipar túlélte a szakításunkat, így mindketten töretlenül éltük tovább az életünket, csak éppen nem tudtunk egymásról semmit. Ennél jobb szakítást nem is kívánhatna az ember!
Ennek ellenére azért még mindig – szerintem fognak is – léteznek, és köszönik szépen jól vannak, annyira, hogy mint kiderült, bizony vannak zenei-témájú, és kötődésűek is. Mai recenzióm témája pont egy ilyen, mégpedig a Café Postnuclear.
A téma maga pedig kicsit adja is magát, ha már kis hazánkban játszódik, néha úgy is éreztem, mintha a jelenben zajlana 
. Na, jó, nem, ez csak egy gonosz vicc volt, bár, aki sokat utazik hazánkban, lehet, hogy pár képnél felkiált: hiszen én itt jártam! Ugyanis egy atomháború utáni Magyarországon zajlik, ahol a csernobili katasztrófa kicsit másképpen folytatódott, mint ahogy ismerjük, de a rövid bevezetőben megírt históriát nem írom le, annyira frappáns és magyaros, hogy csak na! Engem azzal kilóra megvettek!
És igen, a hanyatló Nyugat valóság lett, nekünk meg maradt a pacal, Siófok, pár Amiga lemez, egy csomó keleti kocsi, meg a hősünk Orion Radio pólóban, akinek a társa kezdetben egy fekete cica. Természetesen lesznek mások is: csajok nagy cicikkel (igen, elfelejtettem mondani , hogy azért ez is 18+-os. Duplán!), keménykötésű, Commodore számítógép-fan ikrek, titkos segítők, és ami a nagy könyvben meg van írva. No meg autóverseny, nagy utazás a budai alagutakig, a tatai várba befészkelt amazonok, zombik, és egy kávézó.
Tudom, ez így elég klisés. Kicsit Mad Max, kicsit Conan (én elsőre Országút Harcosát mondtam, ami be is jött 
, külön kiemelik a köszönetnyilvánítás résznél a KJK könyveket, amik a mai napig nagy kedvenceim), meg ami belefér a posztapikaliptika címkébe, a dolog mégis működik. Hogy, miért? Mert annyira magyar, hogy az már menő, de tényleg.
Itt megállt a világ (hűha, ezt nem úgy értettem…), az atomháború bebetonozta a kádári-feelinget, a 80-as években ragadtunk, minden varázsával és átkával, és ez annyira menő, hogy nem is értem, miért nem jutott ez eszébe senkinek? Mindez önmagában talán nem is működne, de a képi világ, amit megalkottak, tökéletesen ellensúlyozza a hiányosságokat, hatalmas retro-fotó-flash az egész, amit olyan aprólékosan kidolgoztak, hogy harmadik olvasásra is felfedeztem valami csipi-csup érdekességet, ami előtte fel se tűnt. A Moncsicsitől kezdve a Magyar Népmeséken át egészen Vukig minden és mindenki képviselteti magát, sőt, jó par dologhoz még nekem is kellett kis nyomozás, hiába, 86-ban még nagyon csirke voltam. Egyébként, talán ez a legnagyobb gyengesége a két kötetnek. Annyira hű akar lenni, hogy a fiatalabb generációt nem biztos, hogy megfogja, annyira távoli már ez a világ…
És, hogy miért is írok róla? Azért, mert nagyon metál. De tényleg. Hogy az egészet átszövi egy alap poszt-punk életérzés, az természetes egy világvége történetben, de a szerzők annyira ügyeltek a true 80-as életérzésre, hogy úton-útfélen beleszaladunk valami kis a korabeli metálos utalásra (Krítőr póló forever! ), sőt, a történet fő hangulati felelősei bizony olyan zenekarok idézett szövegei, mint a Diktátor, Fantom, ETA, vagy a Tizedes, meg a Többiek, de van egy komplett oldal is, ahol tonnányi zenekar van megemlítve abból a korszakból (SIPYYYY! TI IS OTT VAGYTOK!!!). Apropó, a képregényekhez gyártott szószedet űberfaxa!
Egy szó, mint száz, jöjjön a konklúzió! Ugyan nem tökéletes a képregény, ám én mégis azt mondom, akár retro-buzi az ember, akár képregény-fan, ennek ott a helye a polcon. Mint, ahogy metál-társaimnak is csak ajánlani tudom (Majka, neked kötelező: Retro+Krítör+Kádár), oly kevés ehhez hasonló thrash-cucc jelenik meg nálunk, amit értékelni kell nekünk is.
