Fémforgács
Dél-Amerika jó ideje a legjobb underground csemegék lelőhelye a tradicionális doom vonal tekintetében, effelől nincsenek kétségeim, így mindig nagy figyelmet szentelek az induló csapatoknak, melyek közül a legtöbben igen gyorsan földbe állnak sajnálatos módon, vagy pusztán nem tudok beszerezni tőlük semmit (ilyen például régi szívfájdalmam, az epikus doomban utazó Ruined). Ezt a sorsot sikerült elkerülnie a chilei Black Messiah zenekarnak, akiknek szintén rég követem az útját bízva egy erőteljes bemutatkozásban. Mindezt azért, mert korai demóik és EP-ik igen ígéretes képet festettek fel a végzet megkopott, de büszkén feszes vásznára. A nehézségek azonban őket sem kerülték el, így bőven akadt meglepetés, amikor végre meghallgattam a hosszú ideje esedékes bemutatkozásukat. A meglehetősen kusza történet 2018-ban kezdődött, amikor néhány bejáratott metal arc, több közös heavy metal, thrash metal bandával a hátuk mögött kitalálták, hogy hangjegyekbe öntik régi szenvedélyük tárgyát és áldoznak az idejükből a Candlemass örökségének oltárán. Az első gyertyákat gyorsan meg is gyújtották és az áhitattal sem volt probléma, azonban a műfaj legkeservesebb kínjával találták szemben magukat: kell egy jó énekes, aki az egekig repíti a pátoszt a sűrű Sabbath riffek tengeréből kiemelkedve. Megfelelő kandúr hiányában első körben az ismeretlen Cote Cruzzal kezdtek el dolgozni, akivel nem született rögzített felvétel. Rögtön utána Catherine Maureira énekesnővel tettek egy próbát, aki a Witches Sabbath nevű formációban hergeli a klasszikus heavy metalra kiéhezett közönséget egészen dögös hangjával és a hozzá passzoló külsejével. Egyetlen probléma azonban akadt: furcsa angol kiejtése még az én szegényes tudásomnak is azonnal átjött az egyébként teljesen rendben lévő dalok hallgatása közben. Az egyszerűség kedvéért őt is egy hölgy váltotta Vanessa Igor személyében, akivel sokadszorra rögzítették újra demós felvételeiket és még egy válogatást is kiadtak. Ugyan nem vagyok női doom vokalisták rajongója, az ő hangjával szépen működött az ősi receptúra, ráadásul komoly okkult feelinget adott a végeredménynek. Természetesen 2021-ben rögzítettek is vele egy újabb demót, ugyanazokkal a dalokkal, majd elkezdtek szállingózni a hírek a bemutatkozásról, ami novemberre lett beharangozva, de január 4-ig várni kellett rá. Le is csaptam rá, mint falusi tyúk a hanyagul betonra csapott takonyra, hiszen képes vagyok az utolsó pillanatokig reménykedni és megelőlegezni a sikert…
Pofás borítóval és terebélyes játékidővel kacsintott rám a Church Of Pain, aminek első meglepetése a férfi énekhang megjelenése. Bizony, szépen csendben megint lecserélték az énekesüket, ezúttal Rodrigo Pérez személyére, aki teljes mértékben az epikusság irányába tolja el a projektet. Nagyon beugró szaga van a dolognak thrash metalos múltjával és korrekt, de sajnálatos módon itt-ott hamisság érzetét keltő énekhangjával. Elég sok hasonlóval találkoztam már az évek során: bizonyos hangszínek, magasságok jól állnak neki, máshol pedig kínos. Az időnként feltűnő kórusok sem segítenek rajta túlzottan, mert a különféle énekhangokat akár a kert végi garázsban is rögzíthették volna. Nagyon jó kis földalatti doom metal album lenne még ennek ellenére is, ha nem mentek volna tovább a pofátlansággal. A lemez ugyanis módszeresen, változatlan sorrenben tartalmazza a korábban többször kiadott dalokat. Ezek már a sokadik demón, EP-n is tűrhetően szóltak (nem jól, tűrhetően) és még ezt is sikerült megőrizniük. Egyedüli újdonságként a címadó dal hozható fel az album második felén, ami 12 percen keresztül zakatol ugyanabban a tempóban ugyanazzal az egyszerű riffel és a hozzá nem illő énekdallamokkal, természetesen refrén és egyéb úri kényeztetés nélkül.
A dal háromnegyedénél ugyan akad egy pofás lassulás egy oda nem illő harangzúgással a háttérben, de itt egy pillanatra megértettem, miért próbálják a dark jelzőt is magukra aggatni a műfaji meghatározás során. Néhány dalban előfordul, hogy az egyébként kiemelkedően jó basszus (ne csak negatív élmény legyen) és elektromos gitár ötletesen reflektál egymásra, de ezek nem képesek mentőövet dobni az albumtól egyre távolabb sodródó hallgatónak.
Erről a kiadványról tényleg elmondható, hogy nyomokban erős és ígéretes zenekart sejtet, de összességében még azt is el tudnám képzelni róla, hogy szimplán lecserélték az ének hangsávját erre a mondvacsinált nagylemezre. Minden adott a chilei zenekar számára, pusztán Rodrigo-t kellene egy gyorstalpaló énektanfolyamra beíratni, hogy kiaknázhassa a benne rejlő lehetőségeket, majd nekiállni fogós dalokat írni, hogy ne kezdjünk el kényelmetlenül vakarózni akkor, ha megkérdeznék tőlünk, hogy melyik dal címére emlékszünk az albumról. Nekem az End Of The Road ugrana be elsőnek, mert abban kaptam némi hidegrázást, de nem a katarzisnak hála, pusztán az összekuszálódott dallamoktól…
Az évek alatt kialakult egy kisebb rajongói bázisa a csapatnak és az is hallatszik, hogy ők maguk teljes odaadással művelik a doomot, de ilyen teljesítmény mellett ez igencsak kevés. A műfajt kedvelőknek lehet vele tenni egy próbát, de bőven ki is hagyható.
