rattlead.hu
Ritka amikor elvégzik helyetted a melót. Méghozzá úgy, hogy szinte nem is találsz benne kifogásolni valót. Pedig most ez a helyzet. Hallgatom a német Bells and Ravens második lemezét, oda-vissza és egyre jobban belemélyedek a dalokba. Úgy döntök írok róluk pár néhány sort, hogy bemutassam nektek az albumot, felmegyek a zenekar honlapjára és láss csodát mindent leírtak magukról úgy, ahogy én is szerettem volna. Megfogalmazták az érzéseiket, motivációjukat a zenéjükkel kapcsolatban, mondatokba foglalták hitvallásukat amellyel elköteleződöttek a neoklasszikus alapokon nyugvó power metaljuk mellett. akár be is másolhatnám az egészet. Vagy csak ideírhatnám, hogy keressétek meg, és a meló elvégezve. Na jó azért kicsit dolgozzunk is, szóval hagyjuk a szolgai másolást, lássunk neki saját kútfőből:
A zenekart 2018-ban alapította a korábban a Contracrash-ben gitározó Matt Carviero azzal az elhatározással, hogy új zenekarában az erőteljes riffek, a nagyívű kórusok, és a bombasztikus megszólalás alkosson elegyet és teremtsen ezáltal nagyszerű zenét. 2020-ban jött ki a debüt az In Our Blood, melyen valóban vannak gyilkos riffek és dalok, a lemez második felét viszont (kissé unalomba fulladva) főként klasszikus zenei átiratok töltik ki (Csajkovszkij, Beethoven, Bruckner) gitárra hangszerelve. Nem olyan virgázós módon, mint Malmsteen, csak szolgai módon előadva, de gyönyörűen.
Az új album ehhez képest érezhető szintlépés, a stabil zenekari tagság mellett illusztris vendégénekeseket is felsorakoztat maga mögé Carviero. A Robert Palacios basszusgitár (ex-Chincilla), és Claudio Sisto dobos (ex-Chincilla, Mystic Prophecy) által feljátszott alapokra Carviero pakolt fel minden gitársávot, az énekesi poszton a már előző albumon is szereplő Tommy Laasch mellé Tobas Huebner, Juergen Volk, Tim Ripper Owens és Zak Stevens is csatlakozott.
Minden dal önálló karakter, de közös jellemzőjük a valóban erős riffek, nagyzenekari aláfestések, kórusok. A zúzósabb darabokban két alkalommal (The Headless Horseman, Masters of my Fate) is halljuk Rippert, akinek gyilkos hangja nagyon jól illeszkedik a dalok karakterébe. A lemez legnagyobb lírai darabja, mely Wagner Bolygó hollandijával indul, természetes, hogy a csodatorkú Zak Stevens-nek jutott, és minél többet hallgatom annál inkább jön a libabőr amikor Zak odaér a dalban, hogy „Carry On…!” Kötelező darab!
A többi énekes sem játszik alárendelt szerepet, brutál jól hozzák a dalokat, például az ex Chinchilla énekes Tommy Laasch a nyitó Your Last Sacrifice-ban egy cseppet sem énekel ki kevesebbet, mint Ripper közvetlenül utána, de a szinte prog-metalba hajló Zone of Pain-ben Juergen Volk ex-Rawhead Rexx is korrektül teljesít.
Természetesen most is kapunk egy klasszikus zenei átiratot az album második felében, ezúttal egy Mozart darabot, de most nem esett abba a hibába Carviero, mint az első lemezen, az átiratok mennyisége nem nyomja agyon a saját dalokat.
Aki szereti a fenti zenekarokat, amelyeket ex- jelzőkkel láttam el, aki szereti a vendégénekeseket, aki kedveli a témagazdag power metalt némi klasszikus zenei felhanggal, annak ez az album szinte kötelező. A csodálatos tengeri viharban dacoló vitorlást ábrázoló boritó pedig csak hab a tortán.
Ahogy biográfiájukban is megfogalmazzák: „Miért hallgatnál meg egy nagyívű dalt manapság amikor az idő alatt három „fast food” dalt is elfogyaszthatnál? Minden zeneszerető tudja a választ! A lenyűgöző zenei élmény miatt amely olyan, mintha tudatosan felkészülnél egy ötfogásos ínyenc menüre a hozzávaló borválogatással egyetemben!”
Mindenkinek jó étvágyat!
