Fémforgács
Egykori kollégám, barátom, viribusunitis vevő volt a hirtelen agymenéseimre, mint például amikor egy héten át hoztunk cikkeket old school death metal bandákról, melyekhez ő valami remek underground demót dobott kiegészítésként. Néha elképzelésem se volt róla, hogy ezeket honnan bányászta elő (volt, ahol a nézettség nem érte el a 100-at a videómegosztón). Ebben nagyon hasonlított a „fiatalságra”, akit jelenleg Crissz93 testesít meg az oldalon. Mivel az underground kisördög nem alszik még bennem, így őt kértem fel egy újabb csínyre, ezúttal az elkerülhetetlen vég és a kevésbé gusztusos feltámadás jegyében. Egy hét temetői hangulatot hozok nektek, ő pedig feltámaszt minket valami jó kis zombis demóval!
Elérkeztünk az újabb fejezethez a rövidke sorozatban és természetesen ezúttal sem szimpla funeral doom sablonhalmazt hoztam nektek. Ugyan a korong az alapvető eszközöket használja, mégis képes többet adni egy végtelen hangokra felhúzott és ettől jónak tartott anyagnál. Az új kiszemelt nem más, mint az Ember Sun második nagylemeze, az Eleusis. Ez az embertelen szörnyeteg igazán meglepetésként hatott rám, mivel emlékszem az egyszemélyes projekt tavalyi debütálására, ami jó, ha egyszer lement. Nem volt „zörög a mosógép” kategória, de különösebben nem is tudtak megkapaszkodni az erre kihegyezett, megfeketedett és kocsonyásan remegő receptoraimon. Pont ezért a friss anyagot a youtube dobta be egy véletlenszerű lejátszás során, miközben mással foglalkoztam és néhány perc múlva oda is csalt a gép elé. Mondjon bárki bármit, a borító nagyon fontos, a teljes mű része és szükséges, hogy összekapcsolódjon tartalmilag, érzelmileg az adott anyaggal. Itt ez egyértelműen megtörténik, hiszen a nem evilági, tekintélyt parancsoló lepelbe burkolt figurából első körben kinézném, hogy elveszett lelkek felett bábáskodva hinti szét a gyász dallamait.
Ezt szolgáltatja voltaképp az Eleusis: a vontatott tempó mellett vastagon megszólaló, mély, orgonaszerű billentyűk uralkodnak szinte a teljes játékidő alatt. Az általuk megteremtett fojtogató, mégis furcsa nyugalmat árasztó alaphangulat mellé kapjuk meg a hörgést, ami szintén inkább csendre int, mintsem agresszív tiltakozásra az elkerülhetetlen elmúlás irányába. Lemondás és áhítat tehát a két kulcsszó, melyet tovább erősít a helyenként megjelenő tiszta, imát mormoló ének és a gyönyörű dallamokat szállító gitártémák. A műfajtól nem idegen órás fölé kúszó játékidőt rögtön a címadóval kezdjük, amely a funeral doom berkein belül nem is olyan lassú, inkább közepesnek mondható. Ennek megfelelően szépen építkező, hatásos dal a maga 12 percével, de az a bizonyos figyelemfelkeltés, amivel megismerkedtünk, a Goddess Of Deceit minimalizmusának és fantasztikus hangulatának köszönhető. Pár hanggal nyitunk, kő egyszerű dobbal és mormogó, depresszív énekkel, melyek egy rövid csúcsponthoz vezetnek néhány ambient momentummal karöltve.
Eltérő stílusban, sötét elektronikával megyünk tovább egy rövidebb instrumentális szerzemény erejéig, de hangulatilag teljesen egy hullámhosszon maradunk a The Nameless City idejében is, hogy aztán a Through The Ages gótikával megfűszerezett búslakodása csaljon könnyeket a szemünkbe. Hasonló a rövidre sikerült The Elk, ami pont ezért már kevésbé tudott lekötni, ráadásul inkább tűnt egy neo prog lemez balladájának, mint nehézkes doomnak. Így ugrottam neki a női vendégénekest felmutató Rule The Offendernek is, de ez szerencsére jóval több hangulatot tudott megjeleníteni annak ellenére, hogy valóban eltávolodtunk az alapoktól, itt már az atmoszférikus metal az, amit megnevezhetünk.
Kevés is lenne az Eleusis egy ilyen sorozatba való bekerüléshez, ha nem lenne az ambientes Un Dernier Adieu A L’eternite és az általa jól előkészített Farewell, hogy ismét kezünkbe temethessük arcunkat, elzárva a fénytől, elzárva az élettől. Ezekben szinte haraphatóvá válik a sebezhetőség, a fájdalom.
Természetesen nem az Eleusis lesz az év funeral doom lemeze, de engem kellemesen meglepett ellentmondásos szépségével, hangulatával. Ritka dolog azonban, hogy az albumon a változatosságot tudom feldobni gyengeségként, kár azért a felbukkanó gótikus lötyögésért, mert a lemez a hosszú, lassú dalokban működött igazán.
És akkor az ígért demó…
Friss hús érkezett a hullaházba. Salt Lake City és 2021, ezek az információk állnak rendelkezésre mindazoknak, akik az Apollinarix sírboltja előtt állnak meg. Tavalyi megalakulásuk óta az Endless Nights névre hallgató húscafat az egyedüli, aki kitört férgekkel teli koporsójából, hogy lakmározhasson az élők édes húsából. 16 perc alatt még a maradék kötőszöveteket is lerágcsálja vöröslő csontjainkról. Túlvilági, kriptavisszhanggal megküldött mély hörgései, málladozó gitárhangzása kétséget sem hagy afelől, hogy ők a régi idők szellemiségében alkották meg ezt a demot. Hitelesen és meggyőzően regélik a régi tanokat, hívószóként felébresztve társaikat, akik már meg is indultak irányunkba.
